Verona is egy izgalmas borvidék Olaszországban, amelyről sokkal kevesebbet tudunk a kelleténél. Nem Piemont és pláne nem Toscana ez, pedig-pedig. Rettentő sok élményt magam sem tudok összegereblyézni, noha az Allegrini munkásságával például még valamikor az ősidőkben megismerkedtem futólag. Egyszer aztán szortimentjük legjavát is megízleltem, és gyorsan beleszerettem az Amaronéba. Az Amarone della Valpolicellához szárítanak egyet a későn szüretelt, válogatott szőlőn, hogy alkoholja mellett egyéb beltartalmi értékei is hadd emelkedjenek. Az eredményt el lehet képzelni. Illetve éppenhogy nem lehet, úgyhogy muszáj megkóstolni, ha úgy adódik. Nem olcsó mulatság az ilyen, a Tenuta Sant'Antonio Amarone Della Valpolicella Campo Dei Gigli 2004 – hát a teljes neve sehogy sem fért ki a címben, minden érintettől elnézést kérek – 50 euró alatt nem nagyon férhető hozzá a világpiacon, a tárgyalt palack Triesztből érkezett, pontosan mennyiért, nem tudom. A Sant' Antonio jó kis családi pince, az utóbbi időben szalad a szekér, a 2005-ös hárompoharas és ötfürtös is volt, de ettől a 2004-estől sem sajnálták a magas pontszámokat a nemzetközi borszakirodalom nagyjai. Hogy miből és hogyan készült, arról minden információ megtalálható itten. Igaz, valamiért még a 2003-ast mutatja be a borászat honlapja, de sok különbség aligha van. Mélyvörös, csillogó szín, áradó, érett illatok. Aszalt gyümölcsök, finom kávé, csokoládé, mintha kis mentol frissítené. Hatalmas test, rengeteg krémesség, meglepően élénk savak. Szélesen hömpölyög, haraphatóan gazdag, tanninja szép, hosszan, szárazan búcsúzik. Sokkal kevésbé édes, mint a minap bemutatott, vele párban futott Chateauneuf-du-Pape. Az alkohol csipked azért, biccen miatta az egyensúly. Ezzel együtt komplex és izgalmas, ötéves korához képest bőven felfelé tart. A francia ott és akkor jobban tetszett, ezért erős 7 pontot kap ez most.