Szepsy István már akkor a magyar borvilág legendás alakjának számított, amikor elkezdtem jót fogyasztani. Bárhol került szóba, mindenki áhítattal beszélt róla. Azaz nemcsak róla, az aszúiról is, hiszen akkoriban egyebet még nemigen készített. A tökéletesség iránti vágy szinte elérhetetlen tárgyai voltak ezek számunkra, azt volt muszáj éreznünk, sokkal könnyebb megszerezni egy-egy 5 puttonyost a Disznókőtől vagy az Oremustól, mint a mester egyébként valóban jóval drágább csodaborait. Aztán hirtelen kiderült, Szepsy István a legkevésbé sem maga a boristen az Olümposz tetején, hanem nyitott és közvetlen ember, akit egyszerűen meg lehet látogatni. Első találkozásunk emlékeim szerint 1998 tavaszán volt, hosszan beszélgettünk fontos kérdésekről, és fantasztikus nektárokat kóstoltunk a régi mádi pincében. Azóta annyi minden történt, hogy végiggondolni is tereh, egy-két dolog azonban nem változott: egyrészt Szepsy István ugyanúgy a legfontosabb borászok egyike a Kárpát-medencében ma is, másrészt pedig bár szortimentje azóta változatos lett, még mindig az az ünnep, ha aszújával végződhet egy színvonalas este. Tegnap ez történt. Amit a 2003-as 6 puttonyosról tényszerűen tudni kell, azt itt megtalálják. Fiatalosan aranyló szín, lehengerlő illatvilág. A rengeteg friss és aszalt barackos gyümölcsösséget furmintosan férfias tisztaság színesíti, mélyről mineralitás tűnik fel, a fának nincs közvetlen hozzászólása. Az első fél kortyban túlteng az édesség, de percek múltán összeáll a kép, kialakul az egyensúly, minden gömbölyűvé válik. Gyönyörű ízek, krémesség, végtelen komplexitás. Hiába az aszúesszenciányi maradékcukor, a finom savak ügyesen megtartják. Búcsúzni nem akar, lecsengése kivételesen hosszú. Hatalmas, mégis elegáns és kifinomult. 9 pont. Mert még épp csak elindult felfelé.