Nem igazság, hogy akkor írok a szekszárdi Heimann Pince viognier-járól, amikor kevébé jó, mint máskor, de muszáj elővennem górcsövemet ez ügyben is. A Rhone-vidéki szőlő Gál Tibornak köszönhetően jutott el Magyarországra, a kiváló egri termelő a syrah-hoz hasonlóan Cote Rotie fehér fajtájában is komoly fantáziát látott. A viognier karrierje azonban eddig kevésbé látványos. Tudunk egy-két klassz tételről, az igaz, másfelől viszont még a tekintetben sem tisztult ki teljesen a kép, hogy milyennek kellene lennie ennek a bornak. Kóstoltam néhány franciát, melyek alapján azt feltételezem, a viognier legtartalmasabb formájában sem nélkülözi a könnyed eleganciát, amit hosszabb-alaposabb fahordós érleléssel nemigen tudhatnának prezentálni. Heimannék is Gál tanácsára telepítettek belőle, hogy ők is úgy gondolják-e, ahogy én, azt nem tudom, de amondó vagyok, jól tették. Nekem általában nagy kedvencem ez a szekszárdi, amely mellesleg a legfajtajellegesebb a környéken. 2010 sajátosságainak ecsetelését nem kezdem újra, maradjunk annyiban, a Heimann-viognier sem úszta meg olcsón. Illata tökéletes, gyönyörűen hozza a cukorkás-medvecukros, kicsit talán gyógynövényes karaktert. Testben ugyanakkor meglehetősen karcsú, és bár ízei tiszták, egyenesek, sőt frissessége is figyelemre méltó, a savak butítják, átveszik a hatalmat a végén. Megijedni nem kell tőle, jó kis bor ez így is, csak közel sem annyira, amennyire pl. a 2007-es simán hatpontos volt fénykorában. 4 pont.