Azt nem merném állítani, hogy a 2007-es Landord a legjobb magyar chardonnay, amihez valaha is szerencsém lehetett, de hogy a belső hármasból nem maradna ki, az nem kérdéses. Ahogy az is valószínű, hogy ennél különb bort Légli Ottó még soha nem készített. A kategorikus kijelentésekkel persze vigyázni kell, hiszen egyfelől nem vagyunk egyformák, másfelől meg nemcsak az van, hogy mások másképpen láthatják ugyanazt, hanem az is, hogy saját benyomásaink is különbözhetnek szeptemberben, decemberben és márciusban. Érdekes például, hogy a 2006-os Landordot AM kolléga emelte a lehető legmagasabbra, neki viszont mostani címszereplőm sokkal kevésbé tetszett. Ahogyan érdekes az is, hogy a 2007-est a borfesztiválon abszolút top 1-essé minősítettem, a balul sikerült burgundi kóstoló belövőjeként ellenben halvány 7 pontra adtam. Hogy aztán most vasárnap teljesen lenyűgözzön. További adalék: párban Bott Frigyes 2007-esével kortyolgattuk, amelynek egy alkalommal már kinézett a nyolcas, ezért Léglit vettem előre. Hamar kiderült, hogy nem ez a helyes sorrend. Kimondottan világos szín, ez kellemes meglepetés, van tapasztalat, mely szerint a Léglik viszonylag korán elindulhatnak a mély arany felé. Sűrű, gyönyörű, komplex illat, barackos-nyárialmás gyümölcsösséggel, csipetnyi mogyoróval, ásványossággal és frissességgel. Nagy, gömbölyű test, perfektül sima felszín, összetett, izgalmas zamatok, elegáns savak. Arányosan felépített, okos, szofisztikált bor, legfeljebb a 14-es szeszből adódó édesérzet zavarhatja azokat, akik fehérborban is kényesek az ilyesmire. Hosszú, tiszta, kifinomult utóíz. Hiába méretes, mégis muszáj újabb és újabb pohárral tölteni, amíg el nem fogy. Felfelé kerekítek: 8 pont. A slusszpoén: P. doktorék jöttek vacsorálni, a 2009-es Kökénnyel kezdtünk, a Bottot és a Landordot készítettem be főitalnak. Vendégeink kettőt hoztak, hogy, hogy nem, az egyik egy 2007-es Landord volt. Úgyhogy van belőle még egy palackom. Nemigen bírom sokáig őrizgetni.