Húsz év kevés volt, hogy közel kerüljünk a bikavér definíciójához. Az is lehet, hogy felesleges ezen rágódni. A szabályzatok megvannak – olyanok, amilyenek –, mindenki azt tehet a branddel, amit tud vagy amit akar. A helyzettel tisztában vagyunk: egyfelől ott vannak a hipermarketek polcain az olykor bornak is csak módjával nevezhető alkoholos italok, másfelől ismerjük a termelőket, akik nagy dolgokat szeretnének készíteni ez alatt a név alatt. Ami külön érdekes: az élvonal sem mindenben jutott szegeletre. Még mindig dilemma, hogy a bikavérnek sűrűnek és haraphatónak kell-e lennie – helyük van-e benne a cabernet-knek például –, vagy ellenkezőleg, a legismertebb világfajták mellőzése folytán nem a hömpölygésre, hanem a dinamizmusra, a vibrálásra indokolt játszania. Ami engem illet, mindig életteli töménységre asszociálok a kifejezés hallatán. Ha bika és vér, akkor nem világospiros színt és nem karcsúságot várok. Azt szeretném, hogy tegye oda magát a bor határozottan. A bikavérnek a legjobbnak kellene lennie. Nemcsak Egerben, Szekszárdon is. Persze úgy, hogy a kolor lokál ne vesszen el közben. Nem tudom, ez így egyáltalán lehetséges-e. Hogy kadarkára vagy kékfrankosra építve születhetnek-e olyan borok, amilyenekkel a kézenfekvő példának tűnő Chateauneuf-du-Pape az utóbbi időben meghódította a világot. Akárhogy is, hosszú az út. A héten bíráltam a Pannon Bormustrán, csak egy napot tudtam vállalni, és gyorsan megörültem, amikor kiderült, a bikavér-kompetícióval kezdünk. A végén az volt a következtetés, hogy nagy előrelépés nincs, de így is érdekes volt reggel tíztől megkóstolni tizenegy érdemdús versenyzőt – huszonkettőt neveztek összesen, a fele a másik bizottságnak jutott. Az általános tapasztalat: vacak tétellel nem kellett szenvedni – csak Hagymási József 2005-öse indult el a kiszáradás útján, ám a 4 pontot, azaz a mustra rendszerében a 80 egységet az is elérte –, de kimagaslónak sem örvendezhettem. Osztogattam az 5-ösöket (84-86 pont) és a 6-osokat (87-89 pont) rendületlenül, hogy majd holtversenyt hirdessek a két éllovas között. Hivatalos végeredmény pár nap múlva lesz, a díjakat csütörtökön adják át, úgyhogy fogalmam sincs, privát favoritjaim mire jutottak. Azért megdicsérem őket előre. A St. Andrea 2007-es Merengőjét és a Takler Pince 2006-os reserve-jét tiszteltem meg 89-cel. Előbbi könnyed-pinot-s karaktere nagyon jólesett – noha fásan indult –, utóbbi meleg fajsúlyosságával hódított. A Merengő szólóban 7-est kapott tőlem nemrégiben, a 6-os felső széle közel van. További sorrendem rövid helyszíni kommentekkel: Bodri Szekszárdi Bikavér 2007 (87 pont, elegáns), Mészáros Szekszárdi Bikavér Reserve 2007 (86, egyensúly), Varsányi Egri Bikavér 2005 (86, remek, a savhangsúly húzta le), Sebestyén Iván-völgyi Bikavér 2007 (85, kicsit szárított, múltkor szerettem), Eszterbauer Tüke Szekszárdi Bikavér 2008 (85, igen fiatal), St. Andrea Hangács Bikavér 2008 (84, gyerek még), Demeter Bikavér Selection 2006 (84, jó anyag, tapadós tannin), Csutorás Nagyapa Bora 2007 (84, kár az őrült savakért), Hagymási Egri Bikavér 2005 (80, szikkad). Nem rossz ez, de az áttörés még odébb van. A további vörösökről és az édesekről külön bejegyzés jön.