Nagy hullámokat vetett a lengyel Wojciech Bonkowski írása a Pannon Bormustra magyar csúcsvöröseiről, amelyet a Művelt Alkoholista ismertetett meg a publikummal. Nemcsak a kommentviharokra gondolok, amelyek az ide kapcsolható három blogbejegyzés alatt kialakultak; bárkivel találkoztam a városligeti Bországgyűlésen, garantáltan szóba került a téma. Eleinte magam is megeresztettem néhány hozzászólást a tekintélyes konkurencia hasábjain, de egy idő után világossá vált, nincs értelme erőlködnöm. Rájöttem, saját pályán értelmesebb szólnom, talán kevésbé süllyed el az eszmei mondanivaló. Ez az egész ráadásul fontos, mert az igaz, hogy nincs mindenestül kibeszélve az ügy. Bonkowski állításait nem ismertetem, felteszem, olvasóim olvasták a szövegeit, ha nem, a fenti linkekre kattintva megtehetik. Úgyhogy kezdem az elején: a rendszerváltás környékén. A magyar bor legeslegújabb kori felemelkedésének első néhány évében vitathatatlanul a délpannon vörösborászok játszották a legfontosabb szerepet. Elsősorban a villányiak, később a szekszárdiak mutatták meg, odafigyeléssel, minőségi szőlővel, korszerű módszerek bevezetésével messzire lehet jutni, és nem mellesleg garantált a szép jövedelem is. Bock Józsefék, Gere Attiláék már a 90-es évek közepére országos ismertségre tettek szert. Kezdetben volt az egészséges szőlő és a technológiai fegyelem. Jöttek a barrique-hordók, a 90-es évek végén belépett a hozamkorlátozás. Ahhoz, hogy a borok minden korábbinál koncentráltabbak és sűrűbbek legyenek, az eszközök és a módszerek finomodásán túl néhány extrém meleg évjárat is kellett: 2000 után 2003, aztán 2007. Meg az a felismerés, talán inkább elhatározás, hogy a túlérett szőlő a jó szőlő. A 2000-es évek elején tettem fel a kérdést először – nemcsak magamnak, egy ismert borásznak is –: okvetlen Kalifornia kell legyen az etalon, nem lenne helyesebb Bordeaux-ban vagy Toszkánában keresni a követendőt? Nem emlékszem, mit válaszolt, de tény: sokáig sehogy sem szerettem a brutális szeszeket és az édes tanninokat. Az újvilági boroknál bűnösebbeket el sem tudtam képzelni. Úgy éreztem, a koncentráció a kifinomultság, a gyümölcsösség, az egyensúly kárára megy. Holott a balansz még az összetettségnél is fontosabb. Ám az utóbbi időben valami megváltozott. Vagy én – vagy a borok. A két favorit szőlő- és borfajtám változatlanul és toronymagasan a rajnai rizling és a pinot noir – ebből nem nehéz kitalálni, milyen stílusú borok okozzák nekem a legtöbb élvezetet –, de ma már tudom, hogy Amerikában sem minden egyforma. Egyre gyakrabban találok örömet az óriásokban is – és egyre inkább úgy tartom, az iskola legsikerültebb képviselői vitán felül versenyképesek a nemzetközi élmezőnnyel. Nemcsak minőségben, árban is. Mások is vannak így ezzel: az Alkesz nagy nemzetközi kóstolóján beszédes eredmény született. Vagyis az a tapasztalatom, hogy a nagynak szánt magyar nagybor semmivel sem kisebb és kevesebb, mint a hasonló szellemben készült külföldi. Vannak borparódiák is hazánkban – de hol nincsenek? Néhány hónapja egy toszkán csúcsmerlot-ra csodálkoztam rá – a pincét itthon is jól ismerik –, ennyire édes, lusta, unalmas blockbusterrel ritkán találkozhatni. Úgy mondom ezt, hogy rendszeresen fogyasztom ezeket a borokat – a legvehemensebb kritikusok nem mindegyike dicsekedhet hasonlóval. Állítom: szerintem összességében kevesebb itthon a tévedés, mint a telitalálat. Tény, hogy déli borászaink meghatározó része nem a terroirok adta nüanszok kiaknázásában, hanem még mindig a monumentalitásban keresi az üdvözülést. A példa ragadós: aki elöl jár, azt követik a többiek, a tehetségesebbek és ügyesebbek előzni akarnak. A személyes benyomásom is az, hogy ezen a téren közel kerültünk a csúcshoz. Amit ki lehetett hozni a műfajból, azt közel teljes egészében kihoztuk. De mindenki minden pillanatban tanul – azok is, akik készítik, azok is, akik isszák. Én már látom – látni vélem –, hogy a legjobbak apránként előtérbe helyezik az eleganciát. Meg hát ahogy öregszenek az új telepítések, úgy lesznek okosabbak a borok is. Ez a jövő. Bonkowskinak sok mindenben igaza van, amikor visszafogottságra int és stílusváltást szorgalmaz. Ám néhány dologban téved. Először is téved, mert fáziskésésben van. Másodszor téved, amikor a 2007-es évjáraton kéri számon mindazt, amit számon kér. 2007-ben nem a burgundi típusú klimatikus viszonyok érlelték a szőlőt Magyarországon. Harmadszor téved, amikor azt mondja, a nemzetközi piacoknak nem lehet eladni ezeket a borokat. Hát ha nem lehet – akkor nem kell. Adjuk el a tokaji furmintokat és a balatoni olaszrizlingeket. Leírtam az Idegen szájakban és máskor is: a mi erényünk a sokszínűség. Készséggel elfogadom, hogy egy külföldi számára a sok tengeren inneni és túli chardonnay és cabernet után izgalmasabb Takács Lajos hárslevelűje, Kaló Imre kékfrankosa vagy Szentesi József csókaszőlője. Ez rendben van, én is rajongójuk vagyok ezeknek, büszke vagyok rájuk. Csakhogy nekem mint magyarnak mellettük szükségem van Légli Ottó Landordjára és Tiffán Ede Grande Selectionjára is. Elférnek mind, egyikük sem árt a másiknak. A jó minőségű bor fogyasztója nem ostoba: eligazodik a rengetegben. A piac eléggé felkészült ahhoz, hogy okosan mérje meg, aminek meg kell méretnie. Ami drága és vacak egyszerre, az nem fog elfogyni. Semmi szükség központi irányelvekre. Semmi sem kötelező: a villányiaknak vagy a szekszárdiaknak nem kell karcsú-minerális terroirborokat készíteniük. Hadd járjanak saját útjukon. Bírálni vagy nem szeretni természetesen mindenkit szabad. Megkérdőjelezni munkájuk eredményét, sőt létjogosultságát azonban súlyos arány- és szereptévesztés. Az élet nem harc – a borivás és a borírás sem az. Aki veszi a fáradságot és szétnéz ott lent – e borvidékeink tavasz óta közelebb vannak, mint valaha –, láthatja: nem kell félteni senkit. De tőlük sem kell félni. Hagyjuk ezeket az embereket dolgozni úgy, ahogyan akarnak és tudnak. Virágozzék ezer virág. Hisz mindenki a saját borát viszi a vásárra.