Volt elég régen egy bejegyzésem arról, milyen pofátlanul árazzák itt-ott a külföldi borokat, már akkortájt azt ígértem, elmesélem, mit gondolok a történet másik feléről, ami nyilván sokkal több embert érdekel ebben a szubkultúrában. A túlárazott-túlárazás kifejezés használatának gyakorisága az olyan alapszavakéval vetekszik általában, mint a sav és a tannin, vagy a vörös és a fehér, nálam azonban eddig csak egyszer-egyszer fordultak elő, akkor is, hogy úgy mondjam, pikírt-gunyoros szövegkörnyezetben. Megvan ennek az oka.

Az ilyenkor indokolt történeti visszatekintés jegyében elmesélem: amikor a 90-es évek elején elkezdtem finomakat fogyasztani, 500-600-ba fájt egy Gere-kékoportó vagy egy Bock-kékfrankos, de olyat nyújtottak, amit addig semmi a közértből. Előttük bizonyára nem figyeltem eléggé, mert utóbb találtam olcsóbbakat is a marketekben, ha az ember kikupálódott valamennyire, kétszázig is lemehetett, mondjuk egy-egy nagyrédei fehér kedvéért. És muszáj volt szemet vetni drágábbakra is hamarosan, ünnepi alkalmakkor kifizettük a kétezret vagy a még többet a déli cabernet-ért vagy az északi aszúért. Ha nem ment egyedül, összedobtuk a pénzt, de kellett legyen csúcs a borozások végén. Nem emlékszem pontosan, mikor szabadult el a pokol, mikor kezdtek tömegek felülni a vesszőparipára, azt is csak körbeírni tudom, a túlárazásos kritikáknak miért pont a villányiak lettek a célpontjai. Hajamos vagyok azt gondolni, azért, mert legjobbjaik rövid idő alatt hihetetlenül sikeresek lettek. Forradalmi időkben így megy ez: az ébredő közönség úttörői kedvencet választanak maguknak, akik meg utánuk jönnek, azoknak megfelel elődeik választása.

Tény, hogy nem annyit lehetett és lehet keresni egy kilogramm szőlőn Villányban, mint bárhol másutt az országban. De hát Bordeaux-ban vagy Burgundiában is nagyobb a bekerülési és az értékesítési pénzek különbsége, mint a Rajna-vidéken vagy Dél-Tirolban. A bor nem pusztán szőlő, pince, technológia és élőmunka, az értéke és az ára annyi mindenből adódik össze, hogy felsorolni is tereh. Koránt sem tartozom abba az ultraliberális körbe, amelynek vehemens szószólói szerint a piac minden kérdésben értelmesen képes dönteni. Mégis azt gondolom, ezen a területen is érvényes az axióma: csak addig lehet valamit eladni, amíg van rá kereslet. Amíg sokan vannak, akik megfizetik a csúcsborokat, addig sok fog készülni belőlük.

Vissza-visszatérő felvetés, hogy a magyar presztízstermékek mit sem érnek hasonló árképzésű külföldi riválisaik mellett, mi több, öteurós toszkánok és tízeurós chileiek verik a tízezer forintos magyarokat. Ez ostobaság. Elég sok bort megittam középhosszú pályafutásom során, még többet megkóstoltam, a lehető leghatározottabban állítom: a magyar bor minden kategóriában szinkronban van riválisaival. A tízeurósban éppúgy, mint az ötveneurósban. Hogy kezünk ügyébe akadhatnak hazai tételek, amelyek elesnek a harcban, természetes: hiszen ami nem sikerült, ami nem elég jó, azt is olyan külföldivel hasonlítjuk össze, ami ezzel szemben jó. Még egy ide passzoló momentum: szokás búslakodni amiatt – szemforgató módon –, hogy a magyar bort ennyiért nem lehet eladni külföldön. Búsuljon emiatt a ló, az, akinek hét anyja van, meg az, akinek gondja van ebből. A magyar bort a magyaroknak kell meginniuk. Ahogy a svájciak és az osztrákok teszik. A világhódítást napoljuk el, vagy ha muszáj, próbálkozzunk tokajival.

Eszem ágában sincs azt állítani, hogy minden rendben van, a struktúra egészséges, minden fillért arra költünk, amire érdemes, és nyakunkon a Kánaán. Messze vagyunk a beteljesedéstől. Azt viszont mondogatom: az a baj, hogy az emberek úgy hiszik, minden problémának meg kellene oldódnia az ő életükben. Nem megy. Vannak generációkon átívelő folyamatok. Ha azt nézem, honnan indultunk – sokat haladtunk. Ha azt, hova lenne jó eljutnunk – mintha az alagút vége sem látszana. A rendszer most épül, a hagyományok most születnek, az értékek most árazódnak be. Emiatt felelőssége is van mindenkinek, és nem is kevés. A fogyasztónak is, a termelőnek is. Fogyasztóként termelőpárti vagyok – értem, hogy ez nem feltétlenül normális –, úgy érzem, a borász többet kockáztat és több értéket teremt, ha teremt. Ha ebből van haszna, nem bánom. Ha extrahaszna van, azt sem bánom. Ha át akar verni, lelepleződik úgyis. Ezzel együtt nincs kétségem abban a tekintetben, hogy a túlnyomó többségük nem ellenségem.

Az én poharam általában félig tele van – és nem félig üres –, ezért azt remélem: a kollektív bölcsesség apránként kiokoskodja, merre érdemes menni, mit helyes támogatni vásárlásainkkal. Meg hogy mit nem szabad, függetlenül attól, kétszázat, kétezret vagy húszezret kérnek érte. Mindenkinek a fejében megvan a lélektani határ. Összességében is más egy átlagos brit, német vagy magyar borbolond vásárlóereje – zárójelben: innen nézvést mégis drágább a negyveneurós hazai, mint az ennyibe kerülő külföldi –, és mi sem vagyunk egyformák. Nálam háromezer környékén van a K-pont napjainkban. De tisztában vagyok azzal is, hogy az élményt és a kultúrát másmilyen számrendszerben mérik.