Albert gazda

Bolyki János életére és munkásságára 2007 novemberében figyeltem fel, egy kóstolón került a poharamba vakon a 2005-ös Metha Thema – az erről szóló bejegyzésben tévesen 2006-os évjáratot jelöltem meg –, és elbűvölt hirtelen, Tokajban és a Somlón sem sok különb száraz hársvelűvel találkoztam azelőtt. Aztán ennek a fajtának a további gyümölcsei a termelő védjegyévé váltak mintegy, mármint nálam, a 2006-os édeset visszakézből megszórtam egy nyolcassal, majd különlegesnek találtam a 2007-est is, amely konkrétan száraz szamorodnikra emlékeztetett. Mégiscsak Egerről van szó, ezért természetesen próbálkoztam Bolyki-vörösborokkal is, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Nyájas olvasóim bizonyára tudják már, hogy vörösben nem szívelem a savhangsúlyt, ami benyomásaim szerint a feltörekvő pince termékeinek esetében elég gyakran megmutatkozik. A 2007-es merlot-ról ellenben azt hallottam, ilyen gond nincs vele, úgyhogy vettem hozzá a bátorságot. Sötét szín, kissé matt, átláthatatlan, nem is csillog szemkápráztatóan. Fűszeres, kávés, leveshúsos, sűrű illat, a gyümölcsök nincsenek előtérben. Teste elég nagy, szigorú és száraz, élet van benne, kedvesség nincs. Koncentrált egyfelől, kevésbé komplex másfelől. Nem színes, hanem erőteljes. Meglepő, hogy a 15-ös alkohol teljesen eltűnik benne, nem lóg ki sehol. Minden ízében egri, annyiban okvetlenül, hogy kísértetiesen emlékeztet a mostanában kóstolt Orsolya Tehéntáncra és St. Andrea Merengőre. 6 pont.

A Törley, a Hungarovin, a György Villa és a Szent István Korona közötti összefüggéseket egyszer már megpróbáltam kibontani, nem kezdek bele még egyszer, akit érdekel, kattintson. Mindig érdekes kérdés, mennyi az a pénz, amiért már iható és élvezhető bort lehet kapni. Tapasztalataim szerint a határ fehérben lentebb van, mint vörösben, de az az igazság, hogy az elmúlt években kicsit elhanyagoltam ezeket a kategóriákat. Ha jobban megnézzük, az 1000 körül c. oldaldobozban is inkább ezer fölötti borok találhatók, és messze nem frissül az a lista annyira, amennyire ildomos lenne. Különös, hogy a borkultúrában úgy-ahogy elmélyedő fogyasztó egy idő után a kevesebb forintot jobban sajnálja elkölteni, mint a többet. Pedig ha kinézünk az elefántcsont torony ablakából, rá kell jönnünk, ennél a szegmensnél fontosabb nincs, mindennek az olcsón jótnál kellene kezdődnie. Mentségemre szóljon, hogy az elmúlt szűk egy évben is igyekeztem nem félreugrani például az Alföld, a portugieser vagy az irsai olivér elől. Ezentúl mindenesetre még nagyobb figyelmet fordítok, ennek jegyében vásároltam nagyjából hatszázért ezt a chardonnay-t a hipermarketben. A sorozatból utoljára kb. három éve ittam valamit – a 2006-os sauvignon blanc ügyesen eljátszotta a szerepét, a merlot kudarcot vallott –, nem volt kérdés, hogy most is fehéret választok. Halvány, tiszta szín, csipetnyi szénsav mutatóba. Intenzív, bodzás-szénás-virágos illat, a chardonnay fajtajellegessége is ott bujkál benne valahol. Ízei korrektek, savai élénkek, moderáltak, gyümölcsössége értékelhető, a hossza nem végtelen. Kellemes reduktív ivóbor, simán teljesíti, amit vállalt, talán többet is. 4 pont. Ennyiért szinte ingyen van.

Még valamikor télen hosszasan leveleztem egy olvasómmal, aki finom német rizlinget szeretett volna vásárolni Magyarországon, de sehogyan sem sikerült neki. Igen, tudom, hogy a Monarchia próbálkozott a Paulinshoffal, meg azt is, hogy a Vino Castillónál rengeteg beragadt akármi között lehetett volna válogatni, ám ezeket az évjáratokat nem mertem ajánlani, lottószelvényt sem vásárolok soha, ha értik, mire gondolok. Úgyhogy maradt az Eymann a terrorklubnál, akinek vannak más, jól bevált tippjei, ne maradjon csendben. Egy szó, mint száz, nehéz a helyzete hazánkban annak a bolondnak, aki valamiért éppen a németekbe – és az osztrákokba – habarodott bele. Ezért is nagyszerű hír a magamfajták számára, hogy egyszer csak megszületett ez az oldal, pontosabban a mögötte álló minikereskedés. A nyolc éve Budapesten élő Peter Klinglert néhányan biztosan ismerik ilyen-olyan kóstolókról, ő csinálja a Borwerk c. német nyelvű magyarbor-blogot, és ő találta ki azt is, hogy behoz néhány karton izgalmas rajnait, hátha lesz rá kereslet. Meggazdagodni nem fog a Riesling.hu-ból, de nem is az a célja. Puszta önzésből drukkolok neki nagyon. A szortiment érthető módon nem tartalmazza a legalább ezer figyelemre méltó germán termelőt, de a szelekció színvonalas, Dönnhofftól a Heymann-Löwensteinen, a Josef Leitzen és a Georg Breueren át a kevésbé ismertekig. Első nekifutásra a szintén magasan jegyzett Saar-menti Weinhof Herrenberg alapborát, a 2008-as Loch Rieslinget tettem magamévá, háromezer alatt hozzáférhető. A gyakran több száz éves pincékhez képest a Herrenberg lenyűgözően fiatal vállalkozás, 1992-ben alapította Claudia és Manfred Loch. Ökológiai gazdálkodást folytatnak pár hektáron, a kompromisszummentességnek és a szorgalomnak megvan a gyümölcse, jönnek a sikerek. Koronazár, az ilyesmi nem ritka arrafelé. Szép szalmaszín, tükrös, parányi szénsavgyöngyök mutatóba. Áradóan gyümölcsös illat, a megszokott barackon és citromfüvességen túl érett déliek, ananász, mangó, miegymás. Zamatos, magas szerkezetű, acélosan tiszta és áttetsző, teste talán közepes, lendülete sodró. Savai fiatalok és határozottak, a lecsengésben erőteljesebbek is a kelleténél, de nem borítják fel. Száraz és markáns, nem a kedvességével hódít, hanem az energiáival, elmehetne rheingauinak. Első nekifutásra izmos 6 pont.

Sokan mondják, a tokaji szortiment kaotikus, már maga az aszú is túlontúl sokféle puttonyilag, az egyéb nemes édesekről nem is beszélve, a szárazak ráadásul tovább bonyolítják a bonyodalmakat. Utóbbiakat persze mostanában nem érheti kritika, tőlük várjuk a fellendülést és a nemzetközi sikert, előbbiek némelyike ellenben annál inkább háttérbe szorul. Készül közben az uniós elvárásoknak megfelelően a termékleírás, ha minden igaz, ki is iktatják a sorból az aszúesszenciát és a jégbort. Remélem, a fordításra és a máslásra nem vár ilyen sanyarú sors. Én ugyanis bár értem, hogy a külföldnek jobban el lehet adni az egyszerűbbet – volt idő, amikor a németek is nehezen bírták elmagyarázni, hogy nem is átláthatatlan a rendszerük –, mégsem szeretném, ha mindez a sokszínűség rovására menne. Az elmúlt egy-másfél évtizedben nem egy borász mondott le akár a szamorodniról is – Szepsy István 2003-asa nélkül aligha fordult volna meg a tendencia –, fordítást és máslást pedig szinte sem készít már. Holott meggyőződésem, kis mennyiségben és jó áron erre is lenne kereslet. A Gizella Pince kivétel, Szilágyi Lászlóék eddig négy évjáratban próbálkoztak aszúval, mindig megcsinálták a fordítást is, de csak a 2007-essel voltak elégedettek annyira, hogy piacra szánják, hamarosan a fogyasztók elé kerül. Az aszútörkölyt késői szüretelésű, az erjedés végén járó furminttal öntötték fel, két harmadéves gönci hordót töltöttek meg a borral, 465 félliteres palack lett belőle, miattam eggyel kevesebb maradt belőle. 11,3-as alkohol, 104 gramm cukor, 7,8-as sav. Nagyon szép, világos szín, finom-finom illatok. A késői szüretes, érett gyümölcsös könnyedséghez a botritisz épp annyit tesz hozzá, hogy több legyen, elmenne kölyök aszúnak. A korty gömbölyű, felszíne sima, szerkezete arányos, lecsengése hosszú. Tetszetős, komolyabbnak mutatja magát, mint egy late harvest, mégis megközelíthető erőfeszítések nélkül. Semmi nehézkesség nincs benne, meg lehet inni, ha olyan kedvében van az ember. Egészségemre. 7 pont.

Bolyongtam nagyjából négy órát a Balatoni Borok Fesztiválján vasárnap, kellemes volt. Próbáltam több figyelemre méltó vöröset – a Tamás Pince cabernet franc-ját, a Csobánc Cooperation Kurucvérét, Szeremley Huba merlot-ját, Konyáriék cabernet–syrah-ját, Figuláék Fülöpjét, Légli Géza merlot-válogatását, a Kreinbacher Birtok syrah-ját –, mégis úgy döntöttem, a szubjektív toplistát fehérekből állítom össze. Mondjuk azért, mert tavasziasan-melegen sütött a nap, így inkább emezek estek jól. Elöljáróban megjegyzem, okosan válogattak a szervezők, színes-színvonalas szortiment állt össze. A kóstolópohár minőségét külön szóvá kell tennem, a minimum lenne, hogy mindenütt ilyet kapjon a látogató. Hazavittem, használni fogom. 10. Söptei Olaszrizling 2009. A Söptei Pince Csopakon gazdálkodik 1997 óta, még nem találkoztam termékeivel, a friss-gyümölcsös olaszrizling ígéretes, ezentúl figyelni fogok rá. 9. Szabó és Fia Csicsói Olaszrizling 2008. Ebből a rizlingből Hepci hozzászóló közreműködésével eljutott hozzám egy palackkal, durván fülledt illata miatt nem írtam róla, csekkolni akartam. Megvolt, az állott-szénás jegyet megint éreztem, de csak halványan. Szájban szép a bor, telt, jó kiállású, harmonikus. Kíváncsi vagyok a következő évjáratra. 8. Petrányi Olaszrizling 2008. Hasonlított a Söpteire, korának megfelelően teltebben, érettebben járt a kedvemben. 7. Kislaki Bormanufaktúra Birtokfehér 2009. Légli Géza borai közül mindig az alapkategóriásak okozzák a meglepetést, a chardonnay-ból, sauvignon blanc-ból és rizlingből most először összerakott fehér házasítás ráadásul meglehetősen jó vételnek tűnik. 6. Borbély Kőmagas Rajnai Rizling 2008. Borbély Tamásék badacsonyi pincéje ügyesen jön fölfelé, végigkóstoltam a sorukat, a rajnait véltem a legfrissebbnek és -harmonikusabbnak, a kő is szépen mutatta magát benne. 5. Villa Tolnay Rajnai Rizling 2004. Ilyen egy rajnai, ha szépen korosodik. Oxidálódásnak halvány jelét sem mutatta, mindene elsimult-összeérett remekül, a maradékcukrot is beleértve, más kérdés, ehhez szakszerűen kellett tárolni. 4. Kreinbacher Nagy Somlói 2007. Írtam már róla, szerettem. Baráth Sándor szerint a 2006-os Öreg Tőkék többet tud, én kitartok. Arányosan magas szerkezetű somlói, nem a nehezen érthető, napokig nyílogató műfajból. 3. Légli Ottó János-hegyi Sauvignon Blanc 2009. A borászok borásza lendületesebb, könnyedebb sauvignont szeretett volna készíteni ebben az évjáratban, kevesebb fával-érleléssel, jó ötlet volt. 2. Jásdi Siralomvágó Olaszrizling 2008. Nem tudom, hányszor fogom még dicsérni ezt a fantasztikus rizlinget. Egyszerűen tökéletes. Demeter Zoltán birtokfurmintjának nagy ellenfele az év bora versenyben. 1. Szászi Endre Kéknyelű 2009. Mielőbb szeretnék belőle szerezni egy üveggel, alapos elemzést igényel és érdemel. Tartalmas, komplex, zamatos kéknyelű, ilyen fiatalon még soha nem sejtettem többre hivatottnak ennek a különleges és nehéz fajtának a borát.

Legalább két tévhit forog közszájon a tengerentúli borokkal kapcsolatban. Az egyik, hogy a néhány dolláros vörösek simán verik a magyar csúcsborokat, a másik, hogy odaát mindenki egyenlőréket hamisít, és így szerzett jogtalan előnyét kihasználva nyiszatolja az európai borászat torkát a képzeletbeli késsel. Természetesen egyik tétel sem igaz. Úgy alakult, hogy állításom mellé egy ilyen és egy olyan bort is fel tudok sorakoztatni, egyazon estén fogyasztottuk mindkettőt. Való igaz, a középkategóriás kaliforniai cabernet-k – esetleg merlot-k vagy zinfandelek – chilei vagy ausztrál társaikkal egyetemben azonnal nekiugranak a fogyasztónak, gazdagon-szélesen hömpölyögve kínálják az élvezetet, és egy vakkóstolón, ahol csak egy-két perc jut egy-egy versenyzőre, simán átverhetnek bárkit. Ám alaposabb ismerkedés esetén nincs esélyük. A Louis M. Martini Sonoma County Cabernet Sauvignon 2007-je tipikusan az a termék, amiről beszélek. Színre szinte átláthatatlan, az első töltés után kimondottan gazdag és vonzó. Gyümölcsös, eukaliptuszos és fűszeres, telt és harmonikus, tanninja érett, savhiányra sem panaszkodhat. Az idő azonban megmutatja hiányosságait, harmadjára teljesen egyértelművé válik, hogy komplexitásban és fineszben lenne mit tanulnia. Ráadásul lecsengésében átveszi a hatalmat az édesérzet. A vékony 6 pontot eléri így is, 15 dollárért ez nem rossz teljesítmény. A kb. 40 dolláros Ladera Napa Valley Cabernet Sauvignon 2006 egészen más világ. A közel másfél évszázados pince jelenkori presztízse is lényegesen nagyobb, és a klassz címke mellett az is figyelemre méltó, hogy igyekeznek mindent elmondani az érdeklődőknek a boraikról. A szín dettó igen-igen mély, az illat szofisztikáltabb, színesebb, európaibb. Nem csap oda, komótosan, okosan bomlik ki. A bor struktúrája is rendben van, az érett tannint finom savak ellenpontozzák, az ízeknek-zamatoknak rétegeik vannak. Hosszú és elegáns ez a cabernet, amely nem nélkülözi ugyan az amerikai melegséget, de sokkal többet tud kifinomultságban, vannak kanyarjai, játszik. Mindazonáltal 14,1-es alkoholjával és ehhez mérten bár nagy, mégsem hatalmas testével talán kicsinek látszana egynémely hazai blockbuster mellett. Erős 7 pont.

Ismét új generációs villányi termelő kerül a terítékre, más kérdés, Kiss Gábor már-már befutottnak számít a fiatalok között. Az erdélyi származású borász nemcsak önnön kispincészetét viszi, a magyar mércével hatalmas Matiasnak is dolgozik. Egyelőre inkább saját nevén futó termékeiről híres, sokan a leghitelesebb villányiak közé sorolják. Jómagam nem ismerem őt eléggé, egyszer-kétszer kóstoltam borait rendezvényeken, nem is értem, miért nem tanulmányoztam munkásságát behatóbban. Néhány héttel ezelőtti Janus-portugieseres szövegem alatt ajánlották figyelmembe a Kiss-termékeket, nem haboztam sokáig, vásároltam egy palack 2009-est. A totális áttörés sajnos elmaradt. Aktuális próbálkozásaim alapján kezdem azt hinni, immár nem a hírhedt istállószagtól kell tartani, ha portugieserezésbe bonyolódunk, hanem a savhangsúlytól. Ez meglep, ugyanis a 90-es évek közepén egyebek közt azért is zúgtam bele Villányba, mert nem voltak savasak a vörösek, ami az akkori egri bikavérek és soproni kékfrankosok között dupla felüdülést jelentett. De vissza a címszereplőhöz. Szép rubinvörös szín, nagyszerű illat. Nagyon tiszta, könnyed, finoman gyümölcsös, üde. Aztán test nem sok, tannin semmi. Elsőre ízes szájban, ám a lecsengése bántóan savas. Nem vibrálóan és játékosan, inkább savanyítósan. Nem ellenszenves, de nem is harmonikus a bor. Eszembe jutott róla valami. Azt gondolom, akik szeretik a 2007-es Weninger Sopront – márpedig úgy tudom, rengetegen szeretik –, azok erre a portugieserre sem fognak megharagudni. Én ellenben ennek is csak karcsú 4 pontot adhatok.

Hihetetlen, hogy rohan az idő, vége az áprilisnak is, lássuk, miből éltünk. Először is szembetűnik, hogy ebben az időszakban elhanyagoltam az ezer környéki kategóriát, alig egy-két bor került terítékre onnét. Annyi írható a javamra, hogy nekiláttam feltérképezni a mostohagyermek portugiesereket, kettőről meg is mondtam a magamét, a harmadikról szóló bejegyzés holnap élesedik. Inkább korrekt termékekkel találkoztam ezen a fronton, mint izgalmasakkal, de nem adom fel, haladok tovább. Az április amúgy összességében fehércentrikus volt, három kimondottan érdekes tétellel. Első helyen Demeter Zoltán birtokfurmintját kell említenem, csütörtökön újabb palacknak hágtunk a nyakára, nagy esélyese ez a 2008-as az év bora kompetíciónak. Bott Frigyes 2007-es Vinculumja sokadszor bizonyított, és szívesen fogyasztottam Ruppert Ákos chardonnay-ját is. Mielőtt színt váltanék, édesben első évjáratnak remek a Breitenbach-furmint, de főként Bott Juditék nagyszerű sora vitte a prímet mostanában. A vörösöknél Vida Péter 2007-es prémiumborai szolgáltak rá a kiemelésre, és végre egriek is a képzeletbeli górcső alá kerültek. Nemcsak szólóban, borversenyileg és helyszíni szemleileg is, Lőrincz Györgyöt és Sike Tamást érdemes volt meglátogatni. Ha már az utazásnál tartunk: a bécsi Welt Wein Festival természetesen az év legnívósabb rendezvényei közé került, különös tekintettel a burgundi felhozatalra. Májusban is vár ránk egy és más, nem lankadhatunk.

Elképesztő, mekkora élet van ebben a sokat szenvedett kicsiny hazában. Májusban nem is lesz hétvége, amikor ne lehetne nagy lendülettel ismerkedni ország-világ bortermelésének színével-virágával. A villányi borzsongásról és a balatoni borok budapesti fesztiváljáról már írtam, az előbbire nem tudok elmenni – pedig előbb-utóbb muszáj kipróbálni azt a híres autópályát –, utóbbira igen, fenem rá a fogamat határozottan. Ez még csak a kezdet. Egy hétre rá rendezik a budai gourmet-t, új helyszínen, nem a Millenárison, hanem fent a várban, ott, ahol a klasszikus őszi fesztiválozás zajlik. A felhozatal ígéretesnek tűnik, ezúttal a gasztróból is kikerekedhet valami nagyon izgalmas. Aztán lepereg még egy hét, és beköszönt a kihagyhatatlan etyeki pincefesztivál szombatja-vasárnapja. Valamiért leginkább ott szokott kiderülni, hogy az alkoholista is ember, nem tudom, hogy van ez, talán a friss vidéki fuvallatok teszik. De ezzel sincs vége még. Tavaly először tette, idén másodszor mutatkozik be a Károlyi Palotában a Szekszárdi borvidék. Arról a rendezvényről írtam új blogom első borokat is tartalmazó posztját, mehetek jubilálni 20-án. Tudom, a merítés közel sem teljes, de lassan befejezem. A Welt Wein Festival-beszámolók után mutatkozott némi érdeklődés bécsi lehetőségek iránt, úgyhogy örömmel értesítem a kedves utazóközönséget: május 29–31. között esedékes az osztrák fővárosban a VieVinum nemzetközi borfesztivál. A tudnivalók itt vannak, váltsanak vonatjegyet, és hajrá.

Hasznosan és eredményesen töltöttem el a hétvégét Egerben és környékén, nemcsak a nagy szóláti olaszrizlingfutamon vettem részt, nemcsak Lőrincz György borait kóstolgattam hordós alapon, hanem Sike Tamás pincéjébe is ellátogattam. Kettejük között egyébként van egy érdekes hasonlóság, amikor a 90-es évek vége felé az Egervin prémiumkategóriás tételekkel próbálkozott, a Gröber Pincészet márkanév alatt Lőrincz és Sike is aláírásával hitelesített bizonyos borokat. Útjaik elváltak, azóta egyikük neve nagyon ismert lett, de talán a másiknak sem kell panaszkodnia. Sike Tamás objektuma a híres-hírhedt Szépasszony-völgyben található, amelyről nagyriportot is érdemes lenne írni. Bő évtizede kevés nívós terméket lehetett találni ott, azóta több tisztességes termelő is megvetette a lábát. Szombat este jártunk arra, ment a mulatozás lendületesen, rotyogott a bográcsokban a lé, húzták a talpalávalót a muzsikusok. Sike Tamás azt mondja, több mint húsz hektárján termett dolgainak mintegy harminc százalékát helyben adja el, igen kemény meló ez. Természetesen folyóborokat is értékesít a nála iszogató turistáknak, méghozzá nem is drágán, 450 forint egy liter leányka. Mi persze nem a lédigre voltunk kíváncsiak elsősorban, pontosabban, nem azokkal kínált bennünket a borász, hanem sok minden mással. A palackozott szortiment is meglehetősen bőséges, az árértékarány kicsit sem rossz, a híres őszi bikavértesztünkön tisztességesen helytállt 2005-ös például kétezer forintba sem került, a fehérek jellemzően jóval olcsóbbak. Az összkép most eléggé rendben volt, három bort bírnék kiemelni a többi közül. Mindenekelőtt és elsősorban a 2006-os bikavért és az azonos évjáratú merlot-t, azt feltételezem, alapos ismerkedés alkalmából simán hoznák a 6 pontot. Az pedig megint egyszer Eger kvalitásait mutatja, hogy az 1997-es cabernet sauvignonon a hanyatlás apróbb jeleit sem lehetett felfedezni.

A 2006-os Barbár az évjárat egyik legizgalmasabb magyar vörösbora volt, csak nagyon kevesen vélték úgy, hogy kikönyököl belőle a kékfrankos, és ez nem tesz jót a harmóniaszintjének. Jómagam igen-igen finomnak találtam, úgy volt jókora, hogy közben a friss gyümölcsösséget sem nélkülözte. Akárhányszor kóstoltam, elégedett voltam vele, kicsit sem sajnáltam tőle a nyolcast. A stílusgyakorlatok után ez volt a szekszárdi pince első igazán komoly presztízsbora, ilyen nyitány után persze kérdés, lehet-e hozni a szintet és a jelleget folyamatosan. 2007 érdekes borokat termett a déli borvidékeken, az érettséggel nyilván nem volt probléma, a magas alkoholokkal azonban nem mindenki tudott bánni okosan. Heimannéknak ez az új szereplő Franciscusban is sikerült, és a Barbárra sem nyomja rá a bélyegét a szesztöbblet. A bor várhatóan ősszel kerül a boltokba, kaptam belőle egy üveggel, amikor legutóbb arra jártam, hétfő este megittam, most megírom, muszáj, nem bírok hallgatni hónapokig. 30 százalék merlot, 30 százalék cabernet franc, 30 százalék tannat, a maradék a kékfrankosé. Sűrű, meleg illat, rengeteg érett gyümölccsel, kis hűsítő fűszerességgel, a lehető legértelmesebben használt hordóval. Karakterében mediterrán, teste komolyabb, mint elődjéé, hömpölyög, közben játékos és lendületes is, tanninja hibátlan alapanyagra utal, savai moderáltak, korrektek. Nagyon jó ízű, nincs benne semmi lustaság, nem telít el. Lecsengése tiszta, zamatos, széles és hosszú. Játszik, fejlődik menet közben. Talán lesz, aki túl nagynak mondja majd, nekem pont megfelelt a mérete. Az eddigi legemlékezetesebb Heimann-bor. Két és fél óra alatt megittam, kicsit be is rúgtam. Erős 8 pont.

Borversenyekre nem hívnak gyakran, és még ritkábban megyek, alig bírok elszabadulni Budapestről. Holott érdekes az ilyen: elsősorban azért, mert új neveket lehet megismerni, akikből aztán vagy lesz valami, vagy nem. A hétvégén nemzetközi olaszrizling-bajnokságot rendeztek Egerszóláton, zsűriztem, a mi bizottságunk volt a legbőkezűbb, a csupán hat aranyérmes tételből ötöt mi emeltünk magasra. Az összesített szigor meglepett engem, persze az is lehet, hogy mi kaptuk a legjobb borokat. Ha igen, ha nem, nekem az volt a tapasztalatom – valami ilyesmit itt is kifejtettem már –, hogy az olaszrizling-színvonal dinamikusan emelkedik. A poharamba keveredett harmincvalahány tétel közül alig néhány nem ütötte meg a 4 pontot, miközben jöttek és jöttek az 5-6 pontosak. Ráadásul egy nemzetközi klasszist is találtam. 100-as rendszerben pontoztunk, igyekeztem alkalmazni a néhány hónapja kifundált konvertálást, egyszer tértem el kicsit felfelé, a favoritomat megszórtam 96-tal, hogy biztosan legyen aranya. Lett, 91,2-es átlaggal. A hat legjobb összesítésben: Pálinkás Pincészet Olaszrizling K12 2008 (92,0 pont), Rabóczki Attila Egerszóláti Olaszrizling 2005 (91,8), Jásdi Siralomvágó Olaszrizling 2008 (91,2), Dr. Hrabár Jenő Olaszrizling 2008 (91,0), PE AC Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet Badacsonyi Olaszrizling 1963 (91,0), Spiegelberg Somlói Szent Ilona Olaszrizling 2008 (90,0). Ebből tehát öt járt a 3-as számú bizottságnál, azaz nálunk, a Pálinkásnak 90-et, a Rabóczkinak 90-et, a Jásdinak 96-ot, a Hrabárnak 87-et, a badacsonyi vénséges vén aszúnak 88-at adtam, élt még, ez tiszteletet érdemel. Kiemelnék néhány ezüstös-bronzos bort is, amelyek konkrétan nekem tetszettek: Fekete Béla Olaszrizling 2006 (90 pont), St. Andrea Egerszóláti Olaszrizling 2005 (89), Mátyás Pince Rizling Vlassky 2008 (89), Vitis Rizling Vlassky 2006 (89), Balázs András Olaszrizling 2009 (88), Gellavilla Olaszrizling 2008 (88), Bussay Csörnyeföldi Olaszrizling 2007 (87), Istvándy Badacsonyi Rizling 2007 (87), Laposa Badacsonyi Rizling 2008 (86), Istvándy Badacsonyi Rizling 2009 (86), Gál Lajos Egerszóláti Olaszrizling 2008 (85). Szép sor. Néhány megjegyzés a legjobbakhoz. A Pálinkás Pince Abasáron található, a Mátrai borturista c. kiadvány szerint többgenerációs oltványkészítő és szaporítóanyag-előállító család ez, komoly borászati tapasztalatokkal. A feltörekvő Rabóczki Attila pincéje a Kőporos soron van Egerben, információim szerint főként hordós borokkal foglalkozik, úgy tűnik, érdemes elmozdulnia a palackosak felé. Jásdi István 2008-as Siralomvágójától múltkor még sajnáltam a 8-ast, már nem tenném. Dr. Hrabár Jenőről pedig nem tudok semmit. Aki igen, segítsen.

Lőrincz György borait lassan tíz éve szeretem. Az első meghatározó élmény a két hete megidézett 2000-es Merengő cabernet franc volt, aztán jöttek sorban a többiek. A 2002-es pinot noir, a 2003-as Merengő bikavér, a Tóbérc kékfrankos, a kadarkák, középkategóriában a Napborok, a Kutyafájátok. Nemcsak én kedveltem meg a termelőt termékestül, nem is csak azok, akik az év borászára ráböknek, hanem a publikum is. Az Alkesz első, még tiszta szavazásán az olvasók elsöprő többséggel emelték a mestert a piedesztál tetejére, sőt egy évvel később is ott tartották. Mindez régen történt, ördög se tudja, mi lenne ma. A népek mindig új sztárokra vágynak, és hajlamosak megfeledkezni régi kedvenceikről. Hallani olyan hangokat is, hogy Lőrincz György beleszürkült a mezőnybe. Na ezzel az állítással kész vagyok harciasan vitatkozni. Azt gondolom, hogy a St. Andrea ma messze az Egri borvidék legperspektivikusabb, leginnovatívabb, legfejlődőképesebb borászata. A borok évről évre egyre szebbek, kifinomultabbak, kifejezőbbek. Minderről helyben, a pincében gyűjtögettem a bizonyítékokat szombaton, egyenest a hordókból, 2009-es évjáratú mintákon keresztül. Sokan tudják, akik nem, azok megtudják: Lőrincz György organikus és biodinamikus módszerekkel is próbálkozik. Hogy ennek milyen konkrét hatása van, fogalmam sincs, ám azt állítom, hogy az érlelődő-alakuló tételek ideje jöttén újabb lépést jelenthetnek a fejlődés útján. Először természetesen fehérekkel ismerkedtünk, amelyek nagy erénye a korábbi évjáratokban jellemző fásság háttérbe szorulása. Némelyek éppen a gyakran domináns barrique jelleg miatt utasítják el a St. Andrea-fehéreket, remélem, végre tényleg a termelő nyeri a csatát az új fa ellen. Megjegyzem, már korábban is érzékeltem a változást, a legújabb Napborokban vagy a Boldogságosban olyan játékosságot és vibrálást találtam, ami nagyon is jókedvre derített. Kóstoltunk most olasz- és rajnai rizlinget, hárslevelűt, szürkebarátot, sauvignon blanc-t, viognier-t, chardonnay-t – utóbbi ferenchegyi verziójáról eszembe jutott Burgundia –, a legfontosabb közös jellemzőjüknek az intenzív, színes, mégsem túlzó savakat találtuk. Ez jó hír a jövőre nézve. A vörösökhöz két irányból kell közelíteni. Egyrészt van a pinot noir, amely a 44 hektárnyi terület negyedén terem. Mintha ettől a fajtától várná a borász a legtöbbet, és mintha ezt tudná megfejteni, megfogalmazni a legkevésbé. Érdekes ez: a 2002-es és a 2003-as St. Andrea-pinot-k kiválóra sikeredtek, könnyed eleganciájukkal közelítettek a 8 pontos magasságokhoz. Ám a későbbi évjáratokban nem bukkantam hasonló izgalmakra, igaz, az is lehet, nem figyeltem eléggé. Egyelőre a 2009-esekről sem bírok mit mondani. Annyira fiatalok és kialakulatlanok, hogy képtelen vagyok olvasni bennük a jövőt. Komoly anyag valamennyi, mélyebb színekkel, finom savakkal, markáns tanninokkal, ám érésük jelenlegi szakaszában nekem nem mutatták meg a mélységüket. Nem úgy a kékfrankos, a merlot, a cabernet franc, amelyek vállvetve ígérték, színvonalas lesz a 2009-es Merengő. Tetszett egyébként a kadarka, a még mindig fahordóban formálódó rozé nemkülönben, de a legnagyobb meglepetést a nebbiolo okozta. Úgy emlékszem, igen-igen kevés van belőle, további sorsa bizonytalan, de az fix, hogy struktúrája és csersavkészlete Piemontot idézi, annak legjobb formájában. Lőrincz György elárulta, az értékesítés volumenében 40%-ot nőtt a St. Andrea a válságos 2009-es évben. Azt hiszem, ezt csak folyamatosan emelkedő színvonallal lehet megcsinálni.

Rengeteg bor elfogyott azóta, hogy 2006 januárjában megírtam a Bevezetés a pinot noirba c. szöveget. Olyan állításokat tettem akkor, amelyek nem állták ki az idő próbáját. Pontosabban már akkor sem stimmeltek, ám ezt nem tudtam. Ahhoz, hogy tévedéseim lelepleződjenek – mármint magam előtt –, mindenekelőtt jobban meg kellett ismernem Burgundiát. Pontosabban, azt a Burgundiát, amellyel a sarki közértben sehogy sem találkozhatunk, és amelyért akkora pénzeket kell fizetni, amelyekkel nem rendelkezem, sőt legjobb barátaim sem tudnak kisegíteni. Burgundi csúcsborokat nem vesz az ember a vasárnapi ebédhez, hacsak nem milliomos. A világ legjobb borvidékének termékei – mi úgy tudjuk, Tokaj mellett az – arra valók, hogy nagyszabású rendezvényeken kapaszkodjon beléjük, aki teheti. A meghatározó és mindent megváltoztató élményt a négy évvel ezelőtti Welt Wein Festivalnak köszönhetem, a Comte de Vogüé után legszívesebben visszamenőleg átírtam volna a fent linkelt szöveget. Mást ne mondjak, kiderült például, hogy a pinot noir mégsem olyan, mintha fehér lenne. Eleganciájában, kifinomultságában igen, de bizony nagyon is lehet tanninja és színe is. Azóta másképp nézek a magyar pinot-kra, de másképpen reagálok a szép vörösbor, de nem pinot típusú megközelítésekre is. Azóta nem epret-málnát és virágosságot keresek a fajta boraiban, hanem struktúrát, tartást, gazdagságot. Itthon ritkán találom meg ezeket. A vöröseknél maradva azt sejtem, cabernet-kből, merlot-ból, talán syrah-ból is elkészültek a hazai referenciaborok, pinot-vonalon azonban az út elején, az első lépéseknél járunk. A csütörtöki bécsi kirándulás előtt, a tervezgetés szakaszában egyvalami abszolút fix volt: nem hagyhatunk ki egyetlen burgundi birtokot sem, oda kell mennünk a Daniel Rion & Fils-hez, az Henri Boillot-hoz, David Duband-hoz, a Bonneau du Martray-hoz és a Meo–Camuzet-hoz sorban. Megtettük. 7 pont alatti borral nem találkoztunk, talán az egyik Henri Boillot-ban éreztünk bizonytalanságot. A legjava pedig bár nem okozott a 2006-oshoz hasonló kulturális sokkot, az élvezetgyűjtésen túl a még mindig felszínes tudás elmélyítésében is sokat segített. Érdekes amúgy, hogy a pincék mind 2007-eseket és 2008-asokat hoztak, korosabb borokat nem kínáltak, felteszem, nincs nekik belőlük rég. Hogy kinek a mije volt a leghatásosabb, nehéz megmondani. A Bonneau du Martray Corton Charlemagne-ához – ennek korábbi évjárata csúnyán leszerepelt balsikerű burgundizásunk alkalmából – és Cortonjához azért visszatértünk a végén. A kérdésre, ami jobb helyeken rendre felmerül – miszerint Bourgogne vagy Bordeaux –, az én válaszom rég megvan, Bécs után sem kellett újragondolnom. Nyilván azzal a kiegészítéssel, hogy az igen a világ minden fontos vidékének kijár, nincs vagy-vagy, ések vannak. A burgundiboltban ezután sem leszek törzsvásárló, olyan vastag pénztárca jutott, amilyen. Mindazonáltal az alkalmakat muszáj megragadni. Mindig, amikor lehet.

Soktermelős-sétálós borbemutatókon jó ideje nem jegyzetelek. Szerintem nincs értelme. Ilyenkor nem célom, hogy fél kortyokból konkrét borokat ítéljek meg, inkább benyomásokat gyűjtök, és mindig kikerekedik valami a végére. A bécsi Welt Wein Festivalon négy évvel ezelőtt jártam először, hatalmas élmény volt, kimagasló, 9 pont környéki és még erősebb borok hosszú sorával. Két éve sem hagytam ki az eseményt, akkor is voltak nagyon-nagyon komoly dolgok. Most csütörtökön sem történt másként, annak ellenére, hogy a felhozatal talán egy árnyalattal kevésbé volt osztályon felüli ahhoz képest, amit az előző alkalmakkor megszokhattam. Persze bőven volt mit kóstolni így is, húsz birtokig meg sem álltunk, kihasználtuk a rendelkezésünkre álló négy óra minden egyes percét. Ami érdekes: közel sem telt meg a ház, békésen elfértünk a Coburg-palotában. Két bejegyzés születik minderről, vasárnap külön lesz majd szó Burgundiáról – az ilyen alkalmakat nem utolsó sorban azért szeretem, mert olyan dolgokba is belepróbálhatok, amikre egyébként nem igazán lenne módom, elsősorban anyagiak miatt. A sokszínűségre hajtottunk, megálltunk németek és osztrákok, elzásziak és szlovénok, dél-afrikaiak és svájciak mellett. És a legtöbb helyen azt állapíthattuk meg, a borok hibátlanok, elegánsak, kifinomultak, egyik-másik még módfelett izgalmas is. A 10 pont közelébe ezúttal nem jutottunk, másfelől viszont érdektelen és unalmas dolgokkal sem találkoztunk. Fehérben talán az elzászi Domaine Weinbach és a Sancerre-ben és Pouilly-ben működő Pascal Jolivet kínálta a legszebb sort, előbbi pinot gris-je végre választ adott a kérdésre, miért tartják olyan sokan fantasztikusnak a szürkebarátot. A Dr Loosennél azt jutott eszünkbe, ennyire ízesek-zamatosak csak a német rizlingek lehetnek, Egon Müllernél meglepetésre a szlovákiai Chateau Bela 2008-as szárazára csodálkoztunk rá. A wachaui Alzinger fiatal smaragdjait keménynek éreztük, a stájer Polz sauvignon blanc-jai közül a 2007-es fenemód bejött. A szlovén Movia 2000-es Veliko Belójának az illatát véltük elsöprőnek, a legszebb fehér címét pedig a graves-i Smith-Haut-Lafitte tétele vívta ki, amely 90 százalékban sauvignon blanc-ból készült, ki nem találtuk volna, ha nem mondják. Vörösökről nehéz beszélni úgy, hogy a pinot noirok máskorra maradnak, úgyhogy most csak annyit, a svájci Thierry Constantin cornalinjének és a dél-tiroli Franz Haas merlot-jának a könnyedsége varázsolt, a burgenlandi Weingut Moricnál kiderült, nem minden kékfrankos savhangsúlyos, majd a Laibachnál azt is megtudtuk, legalább a csúcsborok nem feltétlenül kátrányosak Dél-Afrikában. Bordeaux-hoz zárás előtt jutottunk el, a Cos d'Estournel és a Chateau Palmer sem okozott csalódást, a toplista élére azonban nem ők kerültek, hanem már említett Smith-Haut-Lafitte. Folytatása következik. Nemcsak úgy értve, hogy holnap, de úgy is, hogy a 2012-es festet sem szabad kihagyni. El kell menni az ilyenekre, emberek. Bőven megéri.