Albert gazda

A Marsala aztán végképp nem az a bor, amelyről sokat tudna a magyar közönség, és pláne nem az, amelynek méltó helyét a nemzetközi körforgásban egyetlen példány elfogyasztása után meg lehetne határozni. Szicília tradicionális bortípusáról beszélünk, a szakirodalom hol a portóihoz, hol a sherryhez hasonlítja. Egy biztos: alkohol hozzáadásával készül, és leginkább az érlelés minősége és hossza határozza meg karakterét. Az utóbbi évtizedekben állítólag kikopott kissé a köztudatból, de újabban emelkedik a színvonal, igazán nagyszerű változatai is előfordulnak – amelyekhez még nem volt szerencsém. A Pellegrino csaknem 130 éve készít Marsalát – a cégnek nemcsak fortifiedjai vannak –, a szortiment széles, a termékpiramis magas. A félszáraz Marsala Fine legalul található, jó sokat csinálnak belőle, nem is kerül sokba, a magyar hipermarketláncok polcairól kétezer forint környéki pénzért emelhető le. Csak feltételezem, hogy kb. annyit mond el a Marsaláról általában, mint mondjuk a Real Companhia Velha itthon is jól ismert Royal Oporto Rubyja a portóiról. Évjáratmegjelölés nincs. Háromféle szőlő szolgál alapanyagaként – eddig még csak nem is nagyon hallottam grillóról, catarrattóról és inzoliáról –, szeptember végi szüret, több mint 12 hónapos fahordós érlelés, 17-es szesz. Egészen mély borostyánszín, közel a barnához, alkoholos-diós-csokoládés illat. Szájban elég nagy és erőteljes, zamatoknak nincs híján, inkább fanyar, mint édeskés, melegít. Egyáltalán nem esik rosszul. Gondolkodtam az 5-ösön, maradtam a 4 pontnál. Egyszer persze jó lenne megkóstolni valami ilyesmit is.

Szeptemberi romániai utamról két írás született eddig, egy poszt Balla Géza borairól, továbbá egy riport – a link alatt jó kis képeket is nézegethetnek –, amelyben a temesrékási Cramele Recasnak jutott a főszerep. Utóbbi szövegben a műfaji sajátosságokból adódóan nem sok szó esett magukról a borokról, holott megérdemlik. A blogom indulása után nem sokkal a Városligetben volt szerencsém egy-két Recas-tételhez, majd alaposan a fenekére néztem a borászat reduktív királyleánykájának. Nem bírt megfogni. Helyben 14 darabos kóstolóval kedveskedtek nekünk, és miután végigmentünk a reprezentatív soron, kiderült, hogy pont a korábban alaposabban elemzett versenyző a legkevésbé ütős. A 700 hektáros, ötmillió palackos Cramele Recas roppant színvonalas borokat képes készíteni, különösen vörösben, a két csúcsbor – miszerint a 2006-os és a 2007-es Cuvée Überland – a hétpontos magasságok várományosának tűnt. Tovább után a részletek.

Az előző rész tartalmából: mondtam néhány mondatot az ezerjóról és fejlődéséről a Kádár-, a rendszerváltás- és a modern kori időkben, majd négy sík vidéki került terítékre; az első felvonás győztese Font Sándor 2008-as soltvadkertije lett. A másodikban izmosabb versenyzők következtek. Ahogy arról a bevezetőben is szó esett, az elmúlt években több termelő lépett színre Móron, akik közreműködésével megítélésem szerint az őt megillető helyre emelkedhet a borvidék. Hiszen a termőhely adottságaiban sok kivetnivaló nem lehet, csak dolgozni kell, okosan, tudatosan, jól. Két kisebb pince termékei közül tettünk a sorba hármat, negyedikként Szentesi József nadapi borát bontottuk. Előre szólok: noha arról nincsen szó, hogy máris megállapíthatnánk, mely tulajdonságok jellemzik leginkább az ezerjót, mégis fölöttébb elégedetten álltunk fel az asztaltól.

Az ezerjó régi magyar fajta – miszerint hungaricum –, amelynek még a Kádár-korszakban is volt valami kultusza, arra nem emlékezhetek, hogy csak jól hangzó neve miatt-e, vagy esetleg akadtak jobb minőségű anyagok is. A borrendszerváltásról sajnos lemaradt ez a szőlő, bizonyára azért is, mert első és második számú hazája – úgymint Mór és az Alföld – sem szorított magának helyet a fősodorban a 90-es évek elején. A móri Bozóky Pince ugyan nem volt ismeretlen a borbarát publikum előtt, csakhogy tényleg elsöprő erejű-minőségű tételekkel ők sem nagyon örvendeztették meg a kedves embereket. Az utóbbi években aztán mégis beköszöntött a változás. Ehhez egyfelől az kellett, hogy a homokon és a síkságon felbukkanjanak azok a termelők, akik munkásságára mindenképp érdemes odafigyelni, másfelől pedig az, hogy Móron is fiatal és innovatív borászok vegyék át a hatalmat. A feltételek teljesültek, elérkezett az idő, hogy nyolctételes ezerjókóstolót szervezzünk. Több bort is össze bírtunk volna szedni, de nem akartuk elvetni a sulykot, úgy gondoltuk, ennyi elég lesz ahhoz, hogy a vázlatos képet felrajzolhassuk. Két poszt lesz a témában, ebben az első részben az alföldi ezerjókról írok, a másodikban a hegyvidékiek jönnek.

A Masszandráról kétszer írtam előző életemben, előbb, amikor megkóstoltam egy aktuálisan piacon lévő cabernet sauvignont és egy Madeirát, utóbb, amikor a pincészet százévesnél is öregebb Livadiáját készültek árverezni Londonban. A Masszandra komoly cég, mondtam akkor. Most magam is meggyőződhettem erről. Egykor párizsi emberünk pétervári emberünkké változott, és nemrég a távolban kapott ajándékba egy 1955-ös fehér fortifiedot, amelyet elhozott közénk ügyesen. Hozzásegítve engem ahhoz, hogy megdöntsem saját öregbor-rekordomat, az eddigi csúcsom az Oremus 1956-os aszúja volt. A Masszandrának kolosszális ősborgyűjteménye van, millió feletti palackszámmal, amelyek egy részét apránként elkezdték piacra tenni, nem éppen olcsón. Hogy ez a konkrét bor mennyibe kerülhetett, sajnos nem tudom. Díszdoboz, tanúsítvány, hologram, vastag, kőkemény viaszréteg, a palack alján üledék. Óvatosan kell vele bánni. 16,9-es alkohol, 96 gramm maradékcukor, a szőlőfajtákról nincs információ a hátcímkén. Mély aranyszín, inkább borostyán. Illata friss, aszalt barack, dió, narancshéj, a szesz is ott figyel. Szájban kimondottan krémes, savai nem értelmezhetők, az alkohol nem telepszik rá. A korty gömbölyű, hosszára sem lehet panasz. Életteli, finom. Nemcsak az első pohár esik jól, a második és a harmadik is. Negyedik nincs, addigra elfogy. Nem vagyok felkészülve arra, hogy egy ilyen bort lepontozzak. Élmény volt, annyi biztos. Már csak az évszám miatt is.

Ezekben a napokban nem könnyű egri bortermelőnek lenni, a glicerinbotrányt elemző véleménycikkem első megjelenése után több olvasói levelet is kaptam, amelyek eszmei mondanivalója annyi volt: a magyar bor ocsmány, ihatatlan lőre. Ebben a helyzetben célszerű határozottan és árnyaltan ábrázolni, hogy ilyen elhamarkodott és hamis következtetést semmilyen balhéból sem szabad levonni. Tóth István pl. azon egri bortermelők egyike, aki nagyon következetesen tett nagyon sokat az egri bikavér megtépázott renoméjának helyreállításáért. Nemcsak azzal, hogy karakteres és jó minőségű bikavéreket készített, hanem az előremutatónak gondolt bikavérstílus formálásában is messzire jutott. Ha minden igaz, évtizedek óta megvan a családi pince az egri viadukt alatt, a szélesebb közönség pedig az 1997-es bikavér megjelenésekor kapta fel a fejét. Aztán jöttek az 1999-esek, a 2000-esek és a 2002-esek, és rendre simán átugrották a lécet, sőt ők maguk emelték mindig magasabbra. Tavasszal volt szerencsém újrakóstolni a 9-10 éves példányok egy részét, álltak, mint a cövek, éltek, virultak. Most egy cabernet franc-ról lesz szó, amelyhez igen érett állapotban szüretelték a szőlőt 2006-ban, cukra 14-es alkoholt bírt kierjedni. Mélyvörös szín, távol a feketétől, gyümölcsös illat, távol az aszaltaktól, a lekvártól. Elsősorban friss és egyenes. Szájban is az. Testben tekintélyes, mégis lendületes és életteli. Savai a helyükön vannak, tanninja sem több a kelleténél, búcsúja hosszú. Az a tiszta, érett fűszeresség, amely a bikavéretalonokat jellemezte fénykorukban, még hiányzik belőle, de hát egy Tóth István-bor háromévesen fiatal. Egyelőre 6 pont, de jövőre 7 lesz, ebben ezúttal biztos vagyok. Megéri az árát.

Toscanát könnyű szeretni, pláne, ha legalább egyszer a helyszínen is szétnéz az ember. Legalább egy olasz borországrészt tudok, amely nekem izgalmasabb – miszerint Piemontot –, de az biztos, hogy Montalcinóban, Chiantiban vagy Montepulcianóban is lenyűgöző borok készülnek. Meg nagyon finomak, vonzóak és jó árúak úgyszintén. A Geografico kétszáz termelőt számláló szövetkezet, ötszáz hektár szőlővel, szerteágazó szortimenttel. Van abban minden, elsősorban sokféle Chianti Classico, de például Vernaccia és Vin Santo is. A választék jó részét a Monarchia forgalmazza Magyarországon évek óta, vélhetően sikeresen, hiszen mindig megérkeznek az új évjáratok is. Ez idő szerint a Culinaris akciózza a 2007-es Le Mire Rosso di Toscanát, 1400 alatt lehet hozzájutni, nagyon is megéri a pénzét. Minősítése IGT, összetételében a sangiovese dominál, kis merlot lágyítja. A pincészet alapvöröse ez, ha nem tévedek. A szokottnál kissé hűvösebben, 15-17 fokon ajánlják fogyasztani. Piros műanyag dugó, mélyvörös, tiszta, fiatal szín. Áradóan gyümölcsös-fűszeres illatok, csipetnyi csokoládéval, kávéval. Közepes test, perfekt arányok, üdeség és frissesség. Tannin és sav rendben, lecsengés száraz. 5 pont, dobogós helyezés az árértékbajnokságban.

Péntek reggel elolvastam a konkurencia remek írását, a szerző egyebek közt a Takler Pince 2002-es Primarius merlot-ját dicsérte benne. Élménye hasonló lehetett ahhoz, amit én pedig a 2003-as Primarius kortyolgatásakor tapasztaltam néhány évvel ezelőtt. Máris kedvem támadt nagy formátumú veresekhez nyúlni – ami a legkevésbé sem egyszerű mulatság. Jó sok pénz kell hozzá, annyi, amennyi rendszeresen biztosan nincs. Ezzel együtt szerda este óta azon gondolkodom, muszáj lenne venni egy palack Gere Attila Attilát. Konkrétabban: Gere Kopár 2007-bemutatón voltam sokadmagammal a Bortársaság Lánchídban. Úgy nézett ki, három bort fogunk megkóstolni, mindet ugyanabból az évjáratból. A sima cabernet sauvignont belövőnek, a Kopárt fő műsorszámként, a Solust habnak a tortára. Gerét, a magyar borászat legsikeresebb alakjainak egyikét sokszor éri az a vád, hogy bár csúcskategóriás termékei hozzák, amit hozniuk kell, a cash-flow borok verik a lécet. Most nem ezt tapasztaltam: a cabernet sauvignon illata fűszeres és gyümölcsös, érett szőlőre utal, szájban is tisztességes, a 6 pont környéke megvan. Gere Kopár rég nem tetszett nekem annyira, mint a 2006-os. Nincs könnyű dolga utána a 2007-esnek. Illatai mélyek, ízben azonban közel sem hozza azt az eleganciát és komplexitást, amit egy évvel korosabb előde. Nincs még egyben, tanninja visszaharap, idő kell neki. Más kérdés, piacra csak tavasszal kerül. A Solus sokkal inkább készen van. Vastagabb, elegánsabb, kedvesebb. A termelő menet közben lelkesen mesélt, a közönség figyelmesen hallgatta, megteremtődött az összhang, szóba került a kis szériás szuperbor, az Attila. Annyira, hogy a végén Gere Attila azt mondta a bortársaságosoknak, bontsanak hát egy-két palackkal belőle. Két cabernet, merlot, válogatás a legjobb első töltésű kishordók tartalmából. Éjsötét szín, fekete bogyós gyümölcsök, nagyon finom animalitás, tökéletes fa, föld, Bordeaux és Toscana. Szájban óriás, összetett és izgalmas, végtelenül hosszú. Az áhítatba nyilván besegít a címke meg a történet is, de hát ez így van jól. 8 és 10 pont között bármennyit kaphatna egyfelől. Bármivel felvehetné a versenyt másfelől. Blockbuster. Nem adják ingyen – miért is tennék?

Az, hogy Vincze Bélát, a 2005. év borászát hamisításon kapták, nagyon nem használ a magyar bornak. Ebben a pillanatban még nem világos, mennyire lesznek súlyosak a következmények. Lehet, hogy a hullámok néhány nap alatt elcsitulnak, az sem kizárt, hogy ezek a hullámok nem is olyan hatalmasak. Közel állok a borhoz, húsz éve iszom, tizenhárom éve írok róla, számomra brutálisan botrányos, ami történt. De nem biztos, hogy a széles néptömegek számára is az. A botrány nem jelent meglepetést is. A magyar borvilágban egymást érik a pletykák és a híresztelések arról, ki mindenki él a legkülönfélébb trükkökkel, szerekkel, olyanokkal, amelyeket a hatályos törvények és rendelkezések értelmében tilos alkalmazni. Több cég nyíltan kínál eszközöket és segédanyagokat, amelyek legális felhasználása Magyarországon jogszabályokba ütközik. Márpedig ezek a vállalkozások ügyfélkör nélkül aligha működhetnének.

A Vylyan készítette az első pinot noirt Magyarországon, amely mindenestül olyan volt, mint egy pinot noir. (Közbevetőleg: mióta volt szerencsém a Comte de Vogüé sorához, azóta elég jól tudom, hogy a pinot-nak nem kötelező világospirosnak és vékonynak lennie, ám ez egy másik téma.) Az 1998-as Vylyan-évjárat burgundias verziója kísérleti tételnek számított, csináltak másikat is azon az őszön, hordósabbat, sűrűbbet, tanninosabbat. Utóbbi iskola alkalmazásával aztán felhagytak. Azt a referenciabort néhány éve a pincészet szervezte kisharsányi rendezvényen újrakóstolhattam, még javában élt, ha nem is virult annyira már. Azóta sok minden történt pinot-ügyben – pl. megint csak a Vylyan 2004-ese regionális trófeát kapott a Decantertől –, jó néhányan telepítettek jó néhány hektárt belőle. Mégis az a benyomásom – nemcsak nekem, a minap alkeszes kollégákkal beszélgettünk erről –, hogy átütően nagy dolgokkal senkinek sem sikerült megörvendeztetnie a fogyasztót. Van, aki a St. Andreára, van, aki a Gróf Buttlerre esküszik, mások az új favoritok – mint Légli Géza vagy Szentesi József – hívéül szegődtek, megint mások az Etyeki Kúriát vagy Tiffán Edét és Zsoltot kedvelik nagyon. Én szívesen iszom mindegyikük műveit, de úgy találom: azok a magasságok, amelyeket cabernet-kkel, merlot-kal, kékfrankosokkal elértek már, mintha messzebb lennének egyelőre. Másfelől azonban nem mindig a csúcsok csúcsa a cél. A Vylyan-bor sem a legfelső polcokra való, nem is kerül annyiba. Az viszont nem kérdés, hogy évről évre simán átugorja a lécet. A Vylyan Pinot Noir fogalommá nem vált, de branddé igen. A 2006-os színe kissé matt, pinot-san barnás reflexeket mutat. Illata fűszeres, málnásan gyümölcsös, kis bőrös animalitással. Érett, határozottan fajtajelleges, rendben van. Közepesnél sűrűbb korty, tiszta és száraz, tanninja elegendő, sava nem több a kelleténél, búcsúja elegáns, inni jó. 6 pont.

A Gróf Degenfeld sárgamuskotályának méltatása közben jegyeztem meg, a két muscat közül legalább a lunelből bizonyosan tudhatnak komoly borokat készíteni az arra hivatottak. Ezáltal kapásból alacsonyabb polcra helyeztem az ottonelt; utóbbit nem szokás tehetséges fajtának vélni. Párjából ha szárazban nem is, édesben fajsúlyos példányokra bukkanhat a fogyasztó, szegény ottonel presztízse ellenben az irsai olivérét sem éri el. Borivó-pályafutásom kezdetén – amikor még nem halványodott el bennem a közkeletű állítás, miszerint a muskotály az igazi, de már belőle is a szárazat kerestem – kipróbáltam ezt-azt. Két termelő ottoneljét kedveltem meg, Szőke Mátyásét és Szeremley Hubáét. Utóbbi 2007-es rizlingje néhány hónappal ezelőtt került a terítékemre, és bár nem vett le a lábamról egy lendülettel, mégis arra ösztökélt, próbáljak ki mást is a Pannon Bormíves Céh alapítójától. A választás a 2008-as badacsonyi muscat ottonelre esett. Halvány szín, erőteljes, elegáns illat, rengeteg frissességgel. Virágok és gyümölcsök, izgalmas mineralitás, semmi parfümösség. A korty is nagyszerű. Közepes test, áttetsző, már-már rajnai rizlinges tisztaság, ropogós savak, vibráló lecsengés. Roppant kellemes meglepetés, pláne ennyi pénzért, 6 pont.

Néhány évvel ezelőtt megnéztük a kismartoni Esterházy-kastélyt, ha már ott voltunk, bementünk a vinotékába, ha már bementünk, vettünk korosabb pinot noirt, valamint egészen fiatal újbort. Finomnak találtuk. Mindez szeptember közepén történt. Ebből jól látszik, nemcsak a Varga Pincészet képes villámgyorsan elkészíteni az év első borát, vannak osztrákok is, akik szívesen sietnek. Közéjük tartozik a Terra Galos – más néven: Dr. Achs –, amelynek 2009-es Primus Bouvier-je már a magyar fővárosban, közelebbről a Winebarban is kapható. A borászatról azt kell tudni, hogy Burgenlandban, Golsban működik, a Balaton déli partján partján is vannak területei, így magyar borok is felbukkantak a szortimentjében – ha az olvasó többet szeretne tudni ezekről, kattintson –, és nem tévesztendők össze Paul Achsszal, aki azért híresebb náluk. A bouvier is érdemel néhány szót: fogalmam sincs, magyar bor készül-e belőle, ám az ismeretes, hogy számos hazai nemesítésű fajta alkotóeleme, mindenben benne van, ami z-vel kezdődik, a zenittől a zengőn át a zétáig. Nyilvánvaló, a tárgyalt primőr fajélesztővel készült acéltartályban. Szélsőségesen halvány szín, konkrétan fehér, harsogó illat, friss virágokkal, bodzával, gyümölcsökkel. Szájban könnyed, de nem jelentéktelen, ízes és ropogós, savai moderáltak. Hibája nincsen, erénye is csak annyi, amennyi egy pár hetes gyorsbornak lehet. Inni igen jó, annak, aki nem veti meg az ilyet, hanem szereti. Ezen a blogon ilyesmi is kaphat 5 pontot.

Arra készültem, hogy vasárnap alaposan és sokszor a poharam fenekére nézek Etyeken, ám ebből az előre nem látott körülmények összejátszása miatt nem lett semmi. Azaz a semminél azért több: két óra alatt öt borásznál kóstoltam finomakat, összefoglalom röviden. A Rókusfalvy Pincénél a 2008-as chardonnay-t és az azonos évjáratú sauvignon blanc-t vettem magamhoz, ropogósak, kellemesek, egyre szebb dolgok kerülnek ki onnét. A Villa Tolnaynál két rajnai rizling fogott meg, a 2008-as reduktív Tavasz – könnyeden gyümölcsös-virágos, ízletes, nekem találták ki –, meg a 2006-os Rheingold: 100 fölött van a maradékcukra, érett, zamatos, harmonikus. Asztalos Zoltántól – akinek Viókáját Szentendre után dicsértem fél mondatban – kaptam a 2006-os késői szüretből: szinte egészében furmint, 5 puttonyosnyi cukortartalommal, aszútechnológiával, egy év hordós érlelés után letöltötték. Sűrű, komplex, életteli, forgalomban nincs, abban az évjáratban kevés készült belőle. Ha Bott Frigyest meglátom, nem hagyhatom ki, butaság is lenne. Fehérei mind 2008-asok voltak, új címkékkel. A rajnai rizling – egyszer már megemlékeztem róla röviden – nagy svunggal igyekszik előde nyomába érni, a sauvignon blanc vastag és erőteljes, a pinot gris elegáns, érződik rajta a francia hordó hatása. A fehérsor bajnoka az olaszrizling lett: zamatos, jó testű, hibátlan arányokkal. A 2007-es presztízskékfrankos rátett még egy lapáttal. Fajtajelleges, fűszeres, mély illat, egyenes ízek, komoly struktúra. A nap embere ezúttal Losonci Bálint lett. Koherens és izgalmas a 2008 vége óta főállású gyöngyöspatai termelő szortimentje. A Megteszi nevezetű 2008-as saszla – amelynek jövője nemigen van, de jelene fényes – üde, finom, bejön. Az Úrráteszi olaszrizling más kategória: kicsit érzem az elején fát, a végén a szeszt, mégis nagynak, gyönyörűnek gondolom. A korábbi évjáratok savhangsúlyának nyoma sincs, az egyéb beltartalmi értékek állják a sarat, vettem belőle, hogy külön is írhassak róla. A még hordóminta cserszegi fűszeres krémes-olajos koncentrátum, még soha nem láttam ilyet. A kékfrankosok 2007-esek voltak. A Nyitnikék végtelenül tiszta és inni való, az Úrráteszi gazdagon fűszeres, a Gereg súlyosabb, de így is vonzó. Kékfrankos minden porcikájában, testes, jó szerkezetű, tanninja érintésnyi, búcsúja okosan száraz. Korábban már volt hozzá szerencsém, nem igazán csapott oda, ám ezúttal meggyőzött. Feltétlen hívéül szegődtem.

A 90-es évek közepe környékén nagyon szerettem Tóth Sándor karakteres balaton-felvidéki fehérborait, a legjobbak között a helye, gondoltam akkor. A nagy áttörés azonban elmaradt, jóval kevesebbet beszélnek a népek a veltelinikről és kereklevelűkről, mint amennyit kellene, magam sem kiabáltam sokat mostanában. Az utóbbi években mintha a terroirhívők rákaptak volna a Schellerekre – ez lenne a birtok neve –, de néhány tucatnyi fecske nem csinál nyarat. Annyira nem, hogy a borok nem is kerülnek palackba minden évben, gyakran mennek el nagy tételben – a 2004-esekkel és a 2005-ösökkel is ez történt –, így emelve mások termékeinek színvonalát. Tóthék abban is különlegesek, hogy sokkal később jönnek elő az aktuális évjáratokkal, jelenleg például a 2003-asak vannak a piacon, a 2006-osok még tartályban várnak sorukra. Rég volt tehát sorsfordító Scheller-élményem, ezért is mentem örömmel a borravalós Tompa Imre szervezte kóstolóra a Winebarba, amelyen Tóth Sándor és lánya, Virág is jelen volt többek között. Tíz bort vettünk magunkhoz, egy 2007-essel kezdtük, 2006-osokkal folytattuk, 2003-asokkal fejeztük be. A hároméves tartályminták még messze vannak attól, hogy kész boroknak nevezhessük őket. Karcosak, kesernyések, kemény savúak, rendezetlenek, ember legyen a talpán, aki ki bírja belőlük kóstolni a becsületes jövőt. Egy kivétel volt, a zenit, ennek már most összeszedetten ásványosak-gyümölcsösek az illatai, okosak a savai. A 2003-asok viszont mind egy szálig kiválóak, 6-7 pont magasságában teljesítenek. A chardonnay-domináns Opeon – 25 százaléknyi zenit és nagyon kevés veltelini bolondítja meg – érett és telt, a tóthul kereklevelűként ismert chardonnay likőrösen mély, a 23 grammos aranyvelteliniben ügyesen játszik a cukor a savval, a zenit főbor kissé magas illója ellenére sűrűn zamatos, ásványos lecsengése nagyon rendben van. A kompánia valamennyi tagja a Scheller Áldozóhegyi Zöldveltelini 2003-at szerette a legjobban. A korosabbak sorában ez volt az első, és azonnal lehengerelt mindenkit. Hatéves kora ellenére halvány, tükrösen tiszta aranyszín. Borsos-fajtajelleges-köves illat, tisztességes test, gazdag zamatvilág, rengeteg élénkség és lendület, búcsúja is kifejezetten színes. Érett, mégis kimondottan fiatal bor, csúcsformában. Erős 7 pont, kalaplevétel.

A magyar fogyasztó legfeljebb azért kapja fel a fejét, ha a kanadai borászkodásról hall, hogy kételyeit fejezze ki, mondván, mit akarnak ezek ott északon. Én is elég erősen csodálkoztam, amikor sok évvel ezelőtt a nagy nemzetközi borversenyek édes díjazottjainak listáját böngészve felfedeztem: az ontariói jégborok minden kategóriában leverték a konkurenciát. Az Alkoholista indulása után nem sokkal megkóstolhattam egyet: a Henry of Pelham vidalból készült 2002-ese kiválóan teljesített. Később Szabó Zsolt vendégszövegszerzőnek köszönhetően brit-kolumbiai cabernet franc-okhoz is volt szerencsém, kevésbé találtam meggyőzőnek őket. A száraz ontarióiak eddig hiányoztak a sorból. Pedig úgy tudni, ezen a téren is egyre szebb tételek készülnek a nagy tavak környékén. Ha már itt tartunk: Ontarióban későn jön a tavasz, de a sok víz hatásának hála hosszú az ősz is, a legjobb minőségű szőlő beérik szépen, ha okosan  vigyáznak rá. Az Angels Gate a legjobb pincészetek egyike, termékeinek már azért is örültem, mert szép nagy betűkkel szerepel az AG rövidítés a roppant ízléses címkéken. Az Angels Gate Peninsula Niagara VDQ Riesling 2007 szesze 11-es, illata élénk, már-már élesen citromos, és petrolos is – ezt a klasszikusnak mondott jegyet sokkal ritkábban érzem a rajnai rizlingekben, mint amennyire a szakirodalom szerint éreznem kellene –, szájban kifejezetten karcsú, könnyed és elegáns. Lecsengése hosszú, az összbenyomás kedvező. Az Angels Gate Peninsula Niagara VDQ Pinot Noir 2006 12,5-es alkoholig erjedt, színe kissé matt, orrban hozza, amit a kevésbé sűrű pinot-któl várunk, málnát, csipetnyi avart és a kelleténél egy árnyalattal több parfümösséget. Testben nem kicsi, cserei lágyak, finomak, tartása és harmóniája hibátlan. Három-négyezer forintnyi kanadai dollárba kerülnek ezek a borok, áruk és értékeik szinkronban vannak, 6 pont és 6 pont, sőt majdnem kétszer hét.