A Vylyan készítette az első pinot noirt Magyarországon, amely mindenestül olyan volt, mint egy pinot noir. (Közbevetőleg: mióta volt szerencsém a Comte de Vogüé sorához, azóta elég jól tudom, hogy a pinot-nak nem kötelező világospirosnak és vékonynak lennie, ám ez egy másik téma.) Az 1998-as Vylyan-évjárat burgundias verziója kísérleti tételnek számított, csináltak másikat is azon az őszön, hordósabbat, sűrűbbet, tanninosabbat. Utóbbi iskola alkalmazásával aztán felhagytak. Azt a referenciabort néhány éve a pincészet szervezte kisharsányi rendezvényen újrakóstolhattam, még javában élt, ha nem is virult annyira már. Azóta sok minden történt pinot-ügyben – pl. megint csak a Vylyan 2004-ese regionális trófeát kapott a Decantertől –, jó néhányan telepítettek jó néhány hektárt belőle. Mégis az a benyomásom – nemcsak nekem, a minap alkeszes kollégákkal beszélgettünk erről –, hogy átütően nagy dolgokkal senkinek sem sikerült megörvendeztetnie a fogyasztót. Van, aki a St. Andreára, van, aki a Gróf Buttlerre esküszik, mások az új favoritok – mint Légli Géza vagy Szentesi József – hívéül szegődtek, megint mások az Etyeki Kúriát vagy Tiffán Edét és Zsoltot kedvelik nagyon. Én szívesen iszom mindegyikük műveit, de úgy találom: azok a magasságok, amelyeket cabernet-kkel, merlot-kal, kékfrankosokkal elértek már, mintha messzebb lennének egyelőre. Másfelől azonban nem mindig a csúcsok csúcsa a cél. A Vylyan-bor sem a legfelső polcokra való, nem is kerül annyiba. Az viszont nem kérdés, hogy évről évre simán átugorja a lécet. A Vylyan Pinot Noir fogalommá nem vált, de branddé igen. A 2006-os színe kissé matt, pinot-san barnás reflexeket mutat. Illata fűszeres, málnásan gyümölcsös, kis bőrös animalitással. Érett, határozottan fajtajelleges, rendben van. Közepesnél sűrűbb korty, tiszta és száraz, tanninja elegendő, sava nem több a kelleténél, búcsúja elegáns, inni jó. 6 pont.