A Danubiana Betéti Társaság másfél évtizede az ország egyik legnagyobb borászata, az is lehet, hogy konkrétan top egyes, erre vonatkozó információim nem száz százalékig megbízhatóak, a cég honlapja egyelőre hiányos. Amit tudok, az az, hogy a német tulajdonban álló, elsősorban a Tolnai és a Mátrai borvidéken tevékenykedő vállalkozás sok millió liter bort szállít Németországba. A hatalmasak közül ugyanakkor a Danubiana a legkevésbé ismert Magyarországon. A 90-es évek vége felé, vagy talán a 2000-esek elején meppróbáltak betörni a hazai piacra, ám iparkodásuk nem hozott sikert. Hátha vannak még, akik emlékeznek két sorozatukra, a Butéliára és a Medallionra, előbbi tételei az alsó, utóbbiéi a középső polcokon voltak feltalálhatók a különféle marketekben, míg ki nem koptak onnét végleg. A Gróf Károlyi sorozat tartja magát, más kérdés, ezekről sem szokás beszélni mostanában. Magam is megfeledkeztem lassanként a Danubianáról, mígnem a tavalyi Pannon Top 25-ön két fehérbora is felkerült a listára, megérdemelten, nagyon ízlettek a kapcsolódó bemutatón. Az idén az újabb évjáratú a zöldveltelini kimaradt a jóból, a chardonnay viszont duplázott. Előbbit vetettem ismeretszerző célzatú vizsgálat alá, ami magyarra fordítva annyit tesz: megittam belőle egy üveggel néhány óra alatt. Világos, tükrösen tiszta szín, barátságos illat. Kezdetben egyszerűbben savanyúcukros a vártnál, de nem kell sok idő, és kibontakozik szépen, a citrusosságon túl hozza a fajta finoman borsos, fűszeres katakterét is. Szájban könnyed, friss és játékos, savai határozottak, mégis jól fésültek, a lecsengése már-már túlontúl száraz. Jó tartású, férfias, hibátlanra csiszolt versenyző, egy árnyalattal több báj kellene, hogy a vitán felül megérdemelt 5 pontnál akár többet is kaphasson. Úgy tudom, messze ezer forint alatt adják a pincészetnél, vinotékákban, hipermarketekben sajnos sehol sem láttam.