A borbarát élete permanens harc a savanyúsággal. A savanyút a csalamádéban és a piros ribizliben szeretem, a borban nem. A fehérbor utóízében olykor tolerálom – ha finom savanykásságként jelentkezik, és nem húzza össze a számat –, a vörösboréban megbocsáthatatlannak tartom. Könnyű, jól iható vörösborokat hajkurászok mostanában, sikerélményem nem nagyon van. Nyilvánvaló, ezer-kétezer forint környékén fehérben sokkal könnyebb célhoz érni. Az elmúlt hetekben három megírásra szoruló kísérletet tettem, két kiválasztottat többen figyelmembe ajánlottak, a harmadikat azért szereztem be, mert kíváncsi voltam, mit is csinál a 2005. év bortermelője. A Vincze Béla Egri Cabernet Franc 2006 elsuhant a léc alatt – illata fűszeres-meggyes, ízben vékonyka, lecsengése bánt –, és a Lisicza Ravasz Vörös 2007 is elbukott, pedig nagyon bíztam benne azok után, amit hallottam róla. Még lelkesebben és még nagyobb várakozással telve bontottam ki az egyre ökologikusabb Franz Weninger új házasítását, a 2007-es Sopront, amely egyszerű, de nagyon rokonszenves nevet kapott a keresztségben, és kétezer forint körüli árat az Intesparban. Rubintos szín, fűszeres illat, meggyel és cseresznyével, sopronias-weningeres ásványossággal, sóssággal. Ízben is sós és gyümölcsös, a merlot szilvát hoz, a syrah borsot, jó tartású. Eddig rendben, csak hát a kortyot le kell nyelni. És ami utána marad, az nincs rendben. Savanyú, mint a veszedelem. Nem adtam fel, próbáltam jobbról, próbáltam balról, hagytam belőle másnapra is, hiába. Pedig szívesen adtam volna neki többet 4 pontnál.