Sokan tudják – akik meg nem, azok most megtudják –, a jégkorong legalább annyira érdekel engem, mint a bor. 2004 óta rendszeresen járok A csoportos világbajnokságokra, a magyar válogatottat mindig megnézem, amikor itthon játszik, Mol Liga- és Fehérvár-meccsekre is ki-kimegyek, sokkal ritkábban, mint szeretném. Csütörtökön például választanom kellett a Fehérvár–Salzburg EBEL-csata és a sopronibor-bemutató között, utóbbi mellett döntöttem, történhetett volna fordítva is. Azt gondolom, a magyar borászat és a magyar jégkorong egyaránt a rendszerváltás nyertese, minden nyűgeik-bajaik ellenére fejlődnek szépen, hozzák rajongóiknak az élményt. Önmagában mindez nem lenne elég egy bejegyzéshez, hanem: sporteseményeken ugyebár nemzetközi szokás a győzelmeket pezsgővel ünnepelni, általában finommal, színvonalassal. Régóta bosszant, hogy Magyarországon a leggyakrabban édes tankpezsgőt durrantanak, nem az igényesség jele az ilyen. A jégkorong-válogatott meccsein ehhez képest már évek óta classique eljárással készült Törleyvel jutalmazták a nap legjobb játékosait, aminél van ugyan feljebb, ám a lejjebbhez képest nagyon-nagyon rendben van. Ami ennél is érdekesebb: a Fehérvár szponzorai között két villányi borászat is felbukkant a palánkhirdetések tanúsága szerint. Bock József már régebben megvolt, újabban pedig a Sauskát is látni. Önéletrajzi elemekben bővelkedve jegyzem meg tehát: öröm, amikor összenő, ami nálam eleve összetartozik.