A szekszárdiak nyáron a Petőfi Irodalmi Múzeumban borbemutattak, a soproniak ősszel az Iparművészeti auláját választották. Utóbbiakról muszáj megemlíteni, tehetségesen marketingelnek, ha mind a huszonkét magyar borvidéknek lenne Rigler Zsoltja – és csapata –, nem itt tartanánk, sokkal előrébb. Persze semmilyen szervezési és kommunikációs profizmus nem írhatja felül a teljesítményt, ám ha innét nézzük, Sopron akkor is. Sőt azután is dicséret illeti az erőfeszítéseket, hogy a csütörtök esti prezentáció után maradt hiányérzet a jóbor-vadászban. Egyfelől több termelő hiányzott – az öntörvényű Horváth Ráspi Józsefet, illetve Luka Enikőt, Ferenczy Zsoltot, Ganglékat sem találtam fel –, másfelől hiába kerestem mintegy két és fél órán át a revelatív borokat. Említésre érdemesek – mondjuk öt-hat pontosak, hasonlók – azért akadtak bőven. Taschner Kurt pezsgői előtt pl. le a kalappal. Három is volt, mind 2007-es: az irsai olivér tűnt a legkifinomultabbnak, előzve a chardonnay-t és a zöld olivért, amely veltelini és irsai házasításából készült. Három- és négyezer forint tájékán vannak, lehet, veszek az elsőből szilveszterre. Csendes fehérben a Töltl pinot blanc-ját ajánlották többen, ízlett, de még inkább bejött a Vincellér Ház zöldveltelinije: illatos, tartalmas, zamatos. Ugyanitt nyerte el a nap késői szürete büszke címet a 2006-os zenit, persze, a mezőny nem volt népes a műfajban. Ha Sopron, akkor kékfrankos. Plusz kis kritika. Azt hittem, túl vagyunk már azon, hogy a soproni a savakkal hódít, mégis elgémberedett a nyelvem a végére. Amelyekkel kapcsolatban nem voltak nehézségeim: Ivancsics 2007, Pfneiszl Újra Együtt 2007, Pfneiszl Wild Things 2006. Azt már az elején láttam, hogy Weningerék ott vannak, ez általában garancia a színvonalas zárásra. Tény, hogy bár a 2007-es Sopront éppúgy fájdalmasan savanyúnak találtam, mint legutóbb, és a kékfrankos sem húzott ki a csávából, azért a 2005-ös merlot–cabernet franc – jut eszembe, ez még a biodinamikus átállás előtti időkből van – csak kiharcolta minden fakszni nélkül az este legjobb verese címet. Az első pince díját viszont az Ákos kapta tőlem most. A Svájcba szakadt, majd visszatántorodott tulajdonos által gründolt szerény vállalkozás fajsúlyosabb termékei sem okoztak csalódást, de leginkább a zweigeltet kedveltem: könnyed volt, fűszeresen gyümölcsös, jól iható, rokonszenves, hibátlan. Még sok ilyen sopronit kívánok mindenkinek, magamat is beleértve.