Az mindig komoly kérdés, helyes-e olyan borokról írni, amelyekhez a publikum nem nagyon juthat hozzá. Hiszen nemcsak, hogy nem forgalmi tételek, a borász pincéjében sincs belőlük sok. A válasz szerintem igen, azért, mert fontos felhívni a figyelmet érdekes emberek érdekes kísérleteire. A hosszúhetényi Szabó Zoltánt remek 2006-os rajnai rizlingje okán ismerte meg a fogyasztó, kadarkáját, cirfandliját is megvásárolhatják, akik nemcsak a legismertebb kereskedők üzleteit ismerik. A Régi Magyarországot viszont legfeljebb a termelő pincéjében kóstolhatják meg a bortúrázók. Szabó a bor- és szőlőtörténelem lelkes kutatója, aki Szentesi Józsefhez hasonlóan arra is kíváncsi, mit mutatnak a régi magyar fajták a gyakorlatban. Éppen ezért jó néhányukból telepített egy-két sort, 2008-ban szüretelhetett ilyesmit először. Tervei szerint a jövőben külön-külön mutatná be őket, az első évjáratokban azonban már csak a csekély mennyiség miatt is a házasítást választotta. Ezt a bort hét fajta alkotja: járdovány (más néven pécsi tökös), zöldszilváni, hólyagos furmint, sárfehér, alanttermő, pozsonyi fehér, szerémi zöld. A bort nem kezelték készre, szűrés és derítés nem volt, csak két fejtés. Ehhez képest abszolút tiszta világos aranyszín, határozott illatok, ismeretlen, gyümölcsös-vegetális-köves jegyekkel. Közepes test, menet közben nyíló friss zamatok. Lenyeléskor némi disszonáns kesernye, amely az újabb kortyok alkalmából diszkrétebbé válik. Szép savak, jó strukrúra. Különleges, sajátos karakterű bor. Egyelőre 5 pont. Száz-egynéhány liter volt belőle, az aszály miatt a 2009-esből sem készül több. Egyelőre nem csapnak le rá a multik, kuriózum és kultúrmisszió marad, amit rokonszenvvel muszáj figyelni.