Azon egy ideje túlvagyok, hogy ferde szemmel figyeljem a boros rendezvényeken kezükben teli pohárral dűlöngélő embertársaimat. Mindennek megvan a maga helye és ideje, a borbarátos hétszerhéten nyilván visszatetsző lenne az ilyesfajta elhajlás, de már a várbeli borfesztiválon sem indokolt nyafogni, legalábbis zárás környékén. Mindez arról jutott eszembe, hogy vidékről érkezett kedves vendégeinkkel kinéztünk vasárnap este a Városház térre, ittunk bort, hallgattuk a Benkó Dixieland Bandet. Igen, a húsvéti borfesztivál sem szólt soha az elmélyült kóstolgatásról és az új értékek felkutatásáról. Nemcsak a körülmények miatt, a mezőny is szerény volt általában, ráadásul az idén mintha tovább szűkült volna. Ezzel együtt remekül éreztük magunkat most is. Végigiszogattunk néhány standot, volt, ahol három pohárba töltettük az egy decilitert, volt, ahol háromszor felet kértünk. Sodródtunk a tömeggel, láttuk, hogy jól érzi magát a nép, megfigyeltük, milyen pontos és hatásos a zenekar, mondjuk 53 év munka után, több mint 10 ezer koncerttel a hátuk mögött ez a minimum Benkó Sándoréktól. Nyilván nincs sok értelme rangsorolni a Hétszőlő furmintját és sárgamuskotályát, a Hilltop 2008-as chardonnay-ját, a Maul Pince válogatott portugieserét és Taurusát, Polgár Zoltán syrahját – majd elfelejtettem, akiknél ittunk, azok korrekt áron mérték, amit mértek –, egyvalakiket mégis kiemelek hirtelen: a legjobban a híres Béla és Bandi chardonnay-ja tetszett, ott kezdtünk, finom volt, vissza is tértünk hozzájuk zárásképpen. Illatokat, zamatokat szálazni pedig majd máskor és máshol fogunk. Egészségünkre.