A 90-es évek második felében azt gondoltam, Vesztergombi Ferenc után Vida Péter lesz a Szekszárdi borvidék következő nagy sztárja. Ezt elsősorban a 94-95 környéki cabernet franc–merlot kínálta élménynek hála állítottam, az a házasítás hozta az akkori villányi topborászok topborainak színvonalát, és a pince többi terméke is rendben volt. Ám az áttörés valamiért nem következett be, Taklerék robbantottak, Vida kicsit állva maradt, és bár 2003-tól egyre masszívabbak a válogatott borai, jószerével mégis több szó esik a vadonatúj nevekről, mint róla. Azóta, hogy a mi újság alrovatban szerepelt a blogomon, meg is látogattam a termelőt, sok érdekes dolgot láttam – egyebek közt azt a telepítésre váró területet is, amelyről múltkor szó volt –, kóstoltam ezt-azt, majd az elmúlt néhány hónapban a La Vida prémiumsorozat 2007-es évjáratából származó palackok mélyére ástam ügyesen. Amelyek egyébként még nincsenek a piacon, de csakhamar bizonyára megismerkedhet velük a publikum. Megvolt tehát a cabernet sauvignon, a kékfrankos, a cabernet franc és a merlot is, mindegyiket tartalmasnak és sűrűnek találtam. A kékfrankos azért kapott 6 pontot jelen állapotában, mert a savai a fajtára jellemző módon kissé harciasaknak bizonyultak – avagy az egyebek nem voltak képesek garantálni az egyensúlyt –, a cabernet franc meg nem kínált annyi izgalmat és színt, hogy érdemesnek bizonyuljon a pannon klasszis minősítésre. Azt viszont sehogyan sem bírtam eldönteni, hogy a cabernet sauvignont vagy a merlot-t emeljem-e fel az első helyre. A meseszerűen feketeribizlis cabernet hömpölygésével és vitalitásával a merlot perfekt eleganciája állt szemben, mind a kettőt nagyon szerettem, mind a kettő 7 pontot kap. A címszereplő utóbbi lett, de maradjunk annyiban, holtverseny ez a javából. Nem tudom, juthatnak-e feljebb ennél, vagy hogy hosszú életűek lesznek-e ezen a földön. Az nyilván reménykeltő, hogy a 2003-as Vida-küvé a maga két-három ezer forintos kategóriájában csúcsformáját futja hétévesen.