Orsolyák Attiláról nem sokat tudok, de amit mégis, az bőven elég ahhoz, hogy szülessen róla, pontosabban első boráról egy bejegyzés. A termelő informátoraim információi szerint tanult némi borászatot Budafokon, utána csinált ezt is meg azt is, van Hegyalján másfél hektár szőleje, a Szent Tamáson és a rátkai Istenhegy-dűlőben is, a címszereplő onnét származik. Azt mondják, igényes mindenben nagyon, és előbb-utóbb saját termékeivel is szétnéz a piacon. Az In Medias Res nem forgalmi tétel, kis mennyiség készült belőle. Nem is biztos, hogy szerencsés elhúzni a konkrét mézesmadzagot a kedves olvasó orra előtt, de egyfelől ha ahabort iszom, nem bírok magammal, másfelől az első próbálkozást nyilván követi második, harmadik, sokadik, remélem, így lesz. A palackot a pincekulcsosoktól kaptam, hálás vagyok, nemcsak a kötelező udvariasság keretein belül. Késői szüret, jórészt furmint, fajélesztővel erjedt, 18 hónapot új kishordóban töltött, cukra 170 gramm, alkoholja 11,5-es, sava 6,9-es. Világos szín, szalmasárgának is halvány, mintha zöldes árnyalatok is felütnék benne a fejüket. Az illat azonnal odacsap, mintaszerűen, szupertisztán hozza az édesre kalibrált furmintok legszebb gyümölcsösségét, végtelenül összetett, vastag, hullámokban árad, kapros-kamillás jegyek is jönnek. Teste nagy, ennyi cukor mellett kisebb nemigen lehetne, strukturálisan krémes, széles, harapható, de szerintem cseppet sem lusta. Bár a sav analitikailag nem sok az édességhez képest, érzetre feltétlenül arányosnak tűnik. Zamatos, finom, nem ragad, nem telít el, nem fáraszt, él. Nemcsak én szeretem, ő is szeret engem. Nem elég belőle fél pohárral, rövid idő alatt muszáj volt elfogynia az egész üvegnek. Bizonyos értelemben sajnos. Felmerült, hogy megadom neki a kilencest, de azt hallottam, készítője nem elégedett vele. Hát ha ezentúl kizárólag különbeket készít, meg kell őriznem a magasabb osztályzatokat azoknak. 8 pont.