Légli Ottó szerintem konkrétan nekem készíti a dolgait. Van még néhány ilyen borász ebben az országban, lehet, nemsokára összeállítok egy jó kis listát, ám egyelőre a 2010. év termelőjének dicséretére szorítkozom. Léglinek régóta tartoztam ezzel a bejegyzéssel, már az eredmény kihirdetésének pillanatában eldöntöttem, megkóstolom valamijét, és írok róla haladéktalanul, csak mindig közbejött ez vagy az. Mígnem a napokban sikerült szert tennem egy palack friss évjáratú Landordra, ami üstöllést megoldotta problémáimat. Ennek a chardonnay-nak az előző évjáratát fenemód szerettem – a 2008-as nem olyan lett, amilyennek lennie kellett volna, úgyhogy ki is maradt tudomásom szerint –, megszórtam nyolc ponttal gondolkodás nélkül. A 2009-es egyelőre kevésbé átütő teljesítményt nyújt, de hát nem is lehet minden magyar bor nemzetközi klasszis. Egészen világos szín, szalmasárgának mondani is túlzás lenne. Finom, barátságos illat, szolid fajtajelleg, gyümölcsökkel – elsősorban körtével –, érettséggel, árnyalatnyi alkohollal, csipetnyi ásványossággal, nüansznyi vaníliával, a botritisznek nem osztottak lapot, a másfél évvel ezelőtti őszön egészségesen érett be a szőlő a Balaton déli partján elterülő dombok löszös talaján. Közepesnél nagyobb test, sima felszín, ízletes savak, zamatok, hedonizmus. Észrevehető édesség, hogy a 14-es alkoholból származik-e, vagy bejátszik némi maradékcukor, meg nem mondom. Ettől függetlenül üde és jól iható a bor, annyira, hogy egyáltalán nem volt könnyű leállnom, és mégiscsak félretennem egy decilitert másnapra. Nem veszített semmit. A nagysághoz bizonyára több komplexitás kell, viszont nem mindig hiányzik az óriások bejövetele. Az erős hatos a minimum, amit ez a Landord megérdemel, de hirtelen úgy határoztam, elvetem a sulykot. 7 pont.