Mindegy, a szubkultúra mennyire figyel oda, tény, hogy Villány az egyetlen igazán sikeres magyar borvidék. A borászatok a válság okozta gondok ellenére épülnek, növekednek, a szőlők szépek, a borok színvonalasak, a turisták csapatostul érkeznek, isznak, esznek, hálnak, fogyasztanak, elégedettek. Míg Tokaj például továbbra is csak az elszántabb néprétegek körében népszerű, addig Villányról szinte mindenki tud, szinte mindenki járt már ott – illetve visszajár rendszeresen –, szinte mindenki ismeri Gere Attila vagy Bock József nevét. A legmenőbb termelők rég túlnőtték az úgynevezett bormédia kereteit, messzire ne menjek, Bockkal épp a Playboy készített látványos fotókkal illusztrált nagyinterjút. Egy szó, mint száz, Villány elvan nélkülünk. Már csak az a kérdés, mi elvagyunk-e nélküle. Érdekes, hogy hiába igyekszem nem törődni a divatokkal – és bírom egyszerre kedvelni Bourgogne-t és Bordeaux-t –, mégsem voltam ott lent évek óta. Úgy döntöttem, ideje változtatni ezen; két pincét látogattam meg hirtelen. Bock József borai első kedvenceim közé tartoztak a 90-es évek közepén, azóta is szívesen iszom őket, egyszer-kétszer olyasmit is próbáltam bizonygatni, hogy nemcsak válogatott, hanem belépő szintű termékeivel sincs gond. Mint mindig, a pincészetben 2011 augusztusában is építkeznek, hatalmas tárolóterekkel és egyéb termekkel bővül a komplexum. Bockék mintegy 65 hektáron gazdálkodnak, kb. ugyanennyit integrálnak, 600 ezer palack telik meg évente. A piramist mindenki ismeri, a paletta színes, a rozétól a fehéreken át az alap-, a közép- és a felső kategóriás vörösökig terjed. Tamás Róbert sommelier szíves közreműködésével megkóstoltam ezt-azt, és találkoztam meggyőző tételekkel. Először is a csavarzáras üvegbe töltött, friss-finom kétezertízes olaszrizlinggel és az öreg tőkés hárslevelűvel. Majd megnéztünk a pincében néhány tízes hordómintát: úgy tűnik, egyáltalán nem ártott a buta évjárat a pinot noirnak, és a merlot-t sem viselte meg annyira. Kétezerkilenc persze más világ: izgalmasak a különféle hordókísérleteknek alávetett cabernet franc-ok, klasszak a merlot-k, igen átütőnek találtam a kékfrankost, nagy elődeit idézte a letöltésre előkészített, tartályban egalizált syrah. Jutott a végére néhány palackos darab, egyebek közt remek pinot noir 2006-ból, sűrű cabernet sauvignon a Jammertalból, végül krémes-hömpölygős Magnifico merlot. A Magnifico legelső évjáratával még nem tudtam mit kezdeni, de azóta sokat változott a világ – és benne én: a csúcsmerlot volt most a legklasszabb a sorban. Bock József kérésére kellett tennem egy próbát a 2007-es pinot-val – nem esett nehezemre –, amire a helyi borbíráló bizottság azt mondta, szép-szép, csak nem pinot. Ennek következménye van: nem kaphat premium besorolást a tétel, classicus lesz szegény. Ha engem kérdeznek: pinot az a pinot. Bock-pinot. Az ember maga a stílus – és ez pont jól van így.