Az első igazán klassz fehérborok Szőke Mátyásnak hála kerültek a poharainkba. Az ő chardonnay-ja és fűszeres traminija is ott volt az Underground borlapján a kilencvenes évek közepén – szinte biztos, hogy korábban találkoztunk velük, mint a legutóbb megénekelt Gere-cabernet-vel, elrontottam a sorrendet, annyi baj legyen –, baráti áron, hat-hétszáz forintért. A fene se gondolta azelőtt, hogy egy fehér lehet ennyire illatos, gyümölcsös, élénk és finom. V. Prof. minden pohár után visszanyomta a palackokba a dugót, ne veszítsen az anyag semmit, és kértünk pezsgősvödröt, nehogy megmelegedjen. Volt, hogy a bájos tramini esett jobban, általában mégis a teltebb, megfontoltabb chardonnay-t szerettem inkább. Akkoriban biztosak voltunk benne, előbb-utóbb Szőke is megkapja az év bortermelője címet, elsőként a Mátrából, futott a göngyöstarjáni szekér, mint a szél. Az első adandó alkalommal meglátogattuk a mestert, 1998 környékén, közel tízfős csapattal. Egy híres kisgazda politikusnő volt nála éppen – akárhogy gyötröm az agyamat, nem jut eszembe a neve, hiába vitte legalább államtitkárságig –, többedmagával, emiatt eleinte nem ért rá velünk foglalkozni. Hanem amikor elment az elit, belecsaptunk. Nemcsak a borok tetszettek, az is, hogy a termelő is tolta velünk végig. Jobban bírta, sokkal jobban. Fix, hogy megkóstoltunk minimum harmincat, tartályból, hordóból, palackból, azt, hogy hova vezetett mindez, nem szívesen ecsetelném részletekbe menően. Azóta sok minden történt, Szőke Mátyás távolabb került a fősodortól, a Mátrából sem ő jut az emberek eszébe elsőként. A pince ellenben tudomásom szerint él és virul, a borok készülnek rendületlenül, egymás után érkeznek az újabb és újabb évjáratok, alighanem a fogyasztójukat is megtalálják tehát. Ezzel együtt ezen a blogon eddig csupán egyszer említettem őt, akkor is csak futtában, utolsó érdemi Szőke-bejegyzésem ez volt. Kéne venni tőle valamit mostanában.