Több mint tíz évvel ezelőtt, amikor épphogy megnyitottak az első borszaküzletek, hipermarketeket inkább csak külföldön láttunk, a közértekben pedig félédes vackok foglalták el a felső polcokat is – és mindenki a Borbarátból meg a Borkalauzból tanult inni –, hatalmas követ hajított a langyos tóba a Cora. Annyi polcon annyi bort én például még nem láttam, mint Törökbálinton 1997-ben. Sok minden történt azóta, egyik-másik hiper ügyesen felzárkózott, de a poszt címszereplőjének vezető helye ebben a szegmensben elvitathatatlan.
Úgy emlékszem – vagy így volt, vagy nem, voltaképp mindegy –, a Cora volt az első, ahol nem szín és fajta, hanem borvidék és érték alapján csoportosították a borokat. Miközben másutt világ csúfjára egymás mellett virított a 250 és a 2500 forintos cabernet, addig itt a villányi a villányi, az egri az egri mellé került, az olcsó alulra szorult, a drága felülre kapaszkodott. Látszott, hogy annak, aki kitalálta az egészet, van fogalma arról, mit akar. Ráadásul nyilván nem arról volt szó, hogy a francia tulajdonos hozta a francia sztenderdeket, hiszen más francia érdekeltségű cégeknél az igényesség koránt sem volt ennyire magától értetődő. Semennyire sem volt az. Még egy momentum: a Corában már évtizede is kisebbségbe szorultak az emberi fogyasztásra csupán korlátozottan alkalmas félédes borkészítmények – noha mint tudjuk, a magyarok elég jelentős része még ma is azokra fogékony inkább, és akkortájt pláne durva volt ez ügyben a helyzet.
Ennyit a múltról, beszéljünk a jelenről. A dolgok csak mérsékelten változtak az utóbbi időben, amit jól kitaláltak egykor, azon nem igazán van mit korrigálni. A Corában jelen vannak a legjobb borvidékek legjobb termelői – nem feltétlen a legeslegjobb termékeikkel, de hát tényleg van, aminek nem a hipermarketben a helye. Ezzel együtt hallani olyat is, hogy hiába azonos a címke, nem mindig egyezik a tartalom a hiperbe és a vinotékába szállított palackban – ha létezik ilyen jelenség, abban nem a kereskedő a hibás.
Aki villányit szeretne, kaphat Gerét és Bockot, aki szekszárdit, Taklert és Vesztergombit, aki egrit, Thummerert és Sikét, aki tokajit, Oremust és Pajzost, aki balatonit, Léglit és Figulát – hosszan lehetne sorolni még. De nem kérdés, hogy a tarja, a pangasiusfilé és az ásványvíz mellé nem presztízsbort tesz a vásárló a kosárba, hanem olcsót és jót. Ha ez a cél, akkor sem nehéz teljesíteni. Ott a Liszt Pincészet Szekszárdról, a Varga Pincészet Aranymetszés sorozata a Balaton északi, Garamvári a déli partjáról, a Chateau Teleki Villányból, Frittmann az Alföldről, a Hilltop Neszmély mindenhonnét. Tehát tisztességes a szortiment egészen, tűrhetőek az árak, és ami nagyon fontos: a beragadt évjáratok példamutatóan kevéssé képviseltetik magukat.
Ennyi dicséret után kéne a végére valami kritikus megjegyzés – hadd ne tűnjön fizetett hirdetésnek a szöveg –, de nem nagyon jut eszembe semmi. Hacsak az nem, hogy a külföldi felhozatalt is helyénvaló lenne bővíteni-színvonalasítani végre, mert amilyen gazdagnak tűnt 1999-ben, olyan vékonynak látszik 2009-ben. Amennyiben a hazai kereskedőkön keresztül nem megy, akkor másképpen. Ahogy lehet.
