Ezekben a napokban nem könnyű egri bortermelőnek lenni, a glicerinbotrányt elemző véleménycikkem első megjelenése után több olvasói levelet is kaptam, amelyek eszmei mondanivalója annyi volt: a magyar bor ocsmány, ihatatlan lőre. Ebben a helyzetben célszerű határozottan és árnyaltan ábrázolni, hogy ilyen elhamarkodott és hamis következtetést semmilyen balhéból sem szabad levonni. Tóth István pl. azon egri bortermelők egyike, aki nagyon következetesen tett nagyon sokat az egri bikavér megtépázott renoméjának helyreállításáért. Nemcsak azzal, hogy karakteres és jó minőségű bikavéreket készített, hanem az előremutatónak gondolt bikavérstílus formálásában is messzire jutott. Ha minden igaz, évtizedek óta megvan a családi pince az egri viadukt alatt, a szélesebb közönség pedig az 1997-es bikavér megjelenésekor kapta fel a fejét. Aztán jöttek az 1999-esek, a 2000-esek és a 2002-esek, és rendre simán átugrották a lécet, sőt ők maguk emelték mindig magasabbra. Tavasszal volt szerencsém újrakóstolni a 9-10 éves példányok egy részét, álltak, mint a cövek, éltek, virultak. Most egy cabernet franc-ról lesz szó, amelyhez igen érett állapotban szüretelték a szőlőt 2006-ban, cukra 14-es alkoholt bírt kierjedni. Mélyvörös szín, távol a feketétől, gyümölcsös illat, távol az aszaltaktól, a lekvártól. Elsősorban friss és egyenes. Szájban is az. Testben tekintélyes, mégis lendületes és életteli. Savai a helyükön vannak, tanninja sem több a kelleténél, búcsúja hosszú. Az a tiszta, érett fűszeresség, amely a bikavéretalonokat jellemezte fénykorukban, még hiányzik belőle, de hát egy Tóth István-bor háromévesen fiatal. Egyelőre 6 pont, de jövőre 7 lesz, ebben ezúttal biztos vagyok. Megéri az árát.