Leírtam már néhányszor, hogy nemcsak megszülettem Kárpátalján, hanem sok mindent csináltam is ott – óvodától egyetemig –, mielőtt közel húsz évvel ezelőtt kivándoroltam Budapestre. Így aztán nyaraim és egyéb szabadságaim nem kis részét azokon a vidékeken töltöm mindmáig. Ebbe belefér, hogy jó borok után kurkásszak, amelyeknek meggyőződésem szerint lenniük kellene arrafelé. Egyrészt azért, mert a megyében is elterült egy-két történelmi borvidék anno, másrészt azért, mert a krími, az ukrán, a moldován és a grúz borászat legeslegújabb kori termékeinek színe-virága hatalmas választékban vonul fel újabban a szuper- és hipermarketek bőségtől tényleg roskadozó polcain. Próbálkozásaimat azonban nem koronázza siker. Jártam már a szerednyei Dobó-pincében és a kígyósi Sass Károlynál, teszteltem nem különösebben különleges minőségű beregszászi tokajikat, egyre-másra vásároltam különféle grúzokat, mindhiába. Az elmúlt két hétben, amelynek nagy részét odaát töltöttem, megint aktív voltam, nem kicsit. Az eredmények felemásak. Elöljáróban el kell mondanom még, hogy Ukrajnában nem olcsók a borok. Miközben egy palack kimondottan korrekt minőségű vodka húsz hrivnya környékén már elérhető – hatszáz forint, gondoljanak bele –, addig a legolcsóbb lőre sem kerül kevesebbe tíznél, de amit esetleg meg szabad már kockáztatni, az dettó minimum egy húszas. Úgyszólván meglepő, hogy vannak, akik vásárolják ezeket. Kedves barátom azt mondta, ha ukránt akarok, akkor valami Koblevót vegyek – a nagy erőkkel nyomuló nagypincészet a Fekete-tenger-menti Nyikolajevi területen található. A tipp nem jött be, az évjárat nélküli, de friss palackozású – a dátumot kötelező jelölni – rajnai rizling illatában emlékeztetett a fajtára, de egyszerű ízeit csúnyán felborították a savak. Kárpátaljáról a Chateau Chizay 2009-es sauvignon blanc-jára fordítottam mintegy ezerkétszáz forintot, nem állíthatom, hogy megérte. A Csizaj az egyebek közt tokajizó Iceberg márkája, vélhetően új, kétségkívül látványos és egészséges telepítéseikről szüretelik ehhez a borhoz a szőlőt, de a módszereken van még mit javítani, hogy a frissességet meg bírják őrizni. A 3 pontot amúgy hozta, ez is előrelépés. Ittunk grúzt is, rkaciteliből készült évjárat nélküli Cinandalit – a borászat nevét bambán elkevertem valahova –, nem volt rossz. A legjobbat mégis a Beregszászhoz közeli Bene község – a faluturizmus meghatározó melegágya – egyik kis pincéjében találtuk. Szó nincs róla, hogy Bíró Ernő valami kárpátaljai Kaló Imre lenne, ám arról van, hogy szépek a szőlői, a hordóban talán túl sokáig tartott dolgainak zöme pedig tiszta ízű és tisztességes. Finom volt az olaszrizling alapú száraz fehér, a cabernet-re épített vörös házasítás – ebből azért nem lenne butaság kihagyni az otellót –, és ízlett a tiszta szesszel megállított, 16-os alkoholra kalibrált muskotály, amellyel egyébként második díjat nyert a termelő a tavaszi beregszászi borfesztiválon. Az ilyesmit az ukrán és az orosz turisták szeretik leginkább, de nekem sem esett rosszul, hoztam belőle, még mindig kortyolgatom. Mert hát nem adom fel.