Érdekes: úgy tűnik, mintha ősidők óta kedvelném Horváth Ráspi József dolgait, miközben – ha nem tévedek – csak a 2003-as volt az első évjárata. Az első meghatározó élmény számomra a 2004-es zweigelt – a legjobb magyar pinot noirok egyike, szmájli –, az is lehet, én írtam róla először, de nem online, hanem az egykori Tonella magazinban. Aztán jött sorban a többi, olcsó kékfrankosok és drága válogatások egyaránt. 2010-ben Ráspi lett nálam az év bortermelője, éppen az árkategóriáktól függetlenül színvonalas szortimentnek és néhány nagy dobásnak, különösen a 2006-os és a 2007-es válogatott zweigeltnek köszönhetően. A terroirrajongók listáin olyan termelők is előfordulnak, akik kultuszát képtelen vagyok értelmezni, Ráspi azonban nem ilyen. Akkor sem, ha volt már bora – nem a vörösök közt –, amelyekkel nem tudtam megbarátkozni, és akkor sem, ha egyik-másik húzása és sztorija visszakézből bosszant másokat, akik nem feltétlenül érdemlik meg a tüskéket. Ráspi nemigen tanult borászkodást, de nyilvánvaló, hogy van hozzá érzéke, közel sem mindenkinek sikerül mindjárt az elején így kivágni a rezet. Néhány napos Fertő tavi családi nyaralást szerveztünk az idén, eredetileg az osztrák oldalon szálltunk volna meg, Fertőrákos lett belőle, az már a véletlen számlájára írható, hogy a panzió, ahol szobához jutottunk, három házra van a Ráspi-komplexumtól. Kézenfekvő volt ezek után, hogy bejelentkezzünk egy pincelátogatásra és egy vacsorára, utóbbiból kettő lett. Magam sem gondoltam volna, hogy pont itt lesz szerencsém az utóbbi évek legjobb halászléjához, ám azt igen, hogy a boroktól nem keveset fogok kapni, inkább sokat. A borász a 2010-es évjáratot tízes skálán nullának minősítette, a 2009-esnek ehhez képest tizenegy pontot adott, és valóban van némi különbség. Például, mert a legutóbbi őszön alig pár tucat hektó termett a húsz-egynéhány hektáron. A rozé ettől függetlenül nagyon szép, igazán jólesett húsz kilométernyi biciklizés után, és az a kis kékfrankos sem reménytelen, ami a sorsára vár, más kérdés, savai egyelőre meglehetősen élesek. A 2009-esek igencsak rendben vannak – Kopárt már palackoztak, a többi még érik –, nem is tudom, mit emeljek ki leginkább. A merlot gyümölcsös sűrűsége nyűgözött le elsősorban, valamint a Gneisbe szánt kékfrankos erőteljessége, masszív élénksége. A 2008-asok kevésbé ígérkeznek átütőnek, a még szintén hordóban pihenő válogatott zweigelt és kékfrankos nemigen tudja azt, amit a 2007-esek tudtak és tudnak. Bár: a már palackból kóstolt 2008-as Mágus és kékfrankos-válogatás remek, a stabil hatost minimum hozzák. A hetes Gneist mostanában töltik le, kísértetiesen emlékeztetett az első találkozásunkkor elsöprőnek bizonyult Electusra. A habot a tortára a keddi éttermezés legvégén kikért achtelnyi 2006-os zweigelt válogatás tette fel. Kerek lett a történet.