Borbemutatóztak a szekszárdiak Budapesten csütörtökön, kiváló helyszínen, a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Nem mondhatni, hogy nagy lett volna a tömeg, hiszen kicsi volt, ilyesminek az egyik szem örül, el lehet férni kényelmesen, a másik meg sír, mert mégis. Ez-az bejött, kaptam impulzusokat.
Két órát tudtam kiszorítani az élvezetekre, ennyi idő alatt viszonylag sok bort meg lehet kóstolni, és meg is lehet részegülni tőlük rendesen, a kitűzött célokat így és úgy is elértem.
Előjáróban megjegyzem, az utóbbi időben teljesen kifehéredtem, nem ápolok valami jó viszonyt a tanninokkal, attól meg már-már dühös leszek, ha húz és tapad. Persze ha van mellette más, gyümölcs, zamat, tartalom, ami egyensúlyozza szépen, akkor nincs gond, örül a lelkem. Kár, hogy gyakran nincs. Egy biztos, nem nagy borokra akarok rácsodálkozni, amelyeket jószerével lenyelni is képtelenség, hanem inni szeretek olyanokat, amelyek egyszerűen jólesnek. Abban a reményben mentem a múzeumba tehát, ahol főképpen vörösborosokkal találkozhattam, hogy hátha lesznek új impulzusok. Lettek.
Nagyjából tucatnyi termelő termékein sikerült végigrobognom, arról írok, ami kifejezetten tetszett.
Először is Eszterbauer János 2007-es kadarkája. Ha jól emlékszem, ez a bor nem látott fahordót, vagy ha mégis, keveset. Sok-sok gyümölcsöt és frissességet tartalmaz, finom fűszereket, tökéletes arányokat. Csak azért nem mondom, hogy kellemes meglepetés, mert a korábbi évjáratait is szerettem.
Másodszor is a Tüske Pince és Vesztergombi Remete-Bor József sillerei. A piros bornak nagy rajongója vagyok 15 éve, azóta folyamatosan keresem a szépséget ebben a roppant nehéz műfajban. Azt hiszem, rozét vagy könnyed vörösbort készíteni kevésbé bonyolult, mint megtalálni az átmenetet a kettő között. Egyik és másik termelőnek is sikerült.
Harmadszor is a Pálos Miklós-féle Borműhely Campus nevű házasítása. A fele blauburger, a fele zweigelt, a zárja csavar, a neve latin, részeges egyetemistáknak készül, így nem is kerül sokba. Remek, csúszik, mint a pinty, ha én lennék a célközönség, minden este ezt innám.
Negyedszer is Bősz Adrián fehérborai. Jöttem-mentem jobbra-balra, elég későn értem oda a borvidék legújabb felfedezettjeinek egyikéhez, sok vörös és nem kevés csersav után. Mindig mondom, hülyeség erőltetni, hogy fehéret csak vörös után, kellemes fordítva is, ha jó a bor. Bősz fehér kadarkája és rajnai rizlingje nemhogy jó, egyenesen kiváló. A kadarka is nagyszerű a maga fűszerességével, de a rajnai vibrálása és gazdagsága még magasabbra emel.
Ötödször is a Takler Pince sűrű vörösei. Innét úgy tűnik, a trió átformálta a borvidéket az elmúlt évtizedben, rengetegen caplatnak a nyomukban, készítik nagynak szánt boraikat sok alkohollal, még több cserrel. Ám a műfaj legjobbjai még mindig a tanítómesterek, akik közben mintha már elszánták volna magukat arra is, hogy továbblépnek, az elegancia felé. A 2006-os válogatott kékfrankos, cabernet franc és Bartina közül az első kettőben vélek felfedezni ilyesfajta törekvést. Most a kékfrankosban leginkább. A rendkívül gazdag illatot korábbi kóstolásomkor nem tetézték igazán gazdag zamatok, de azóta sokat fejlődött. Hogy hányadán állunk valójában, azt akkor mondom meg, amikor egy egész palacknak a nyakára hágok.
Hatodszor is Heimann Zoltán összes borai. Az én listámon most ez a pince áll az első helyen Szekszárdon. A 2006-os Barbárról már elmondtam, amit akartam, de a múzeumban is muszáj volt hozzá visszakanyarodnom kétszer. Úgy nagy, hogy szép. Úgy szép, hogy finom. Úgy finom, hogy harmonikus. Etalon, vagy mi.
