Azt tervezem, nemcsak én írok ide minden betűt mindig, hanem mások is, ha kedvük van, hadd legyen színes a tartalom. Ennek jegyében születik meg ezzel a poszttal a vendégszövegek alrovat. A hosszúhetényi Szabó Zoltán, a 2006-os évjárat egyik legszebb magyar rajnai rizlingjének megalkotója jól ismeri Baranya magyar–horvát határtól délre eső részét, és az alábbi alapos írásban mindent megtesz azért, hogy erről az izgalmasnak tűnő borvidékről a kedves olvasó is minél többet megtudhasson. Fogadják szeretettel.
Jó néhányan foglalkozkodtak már a határainkon túli egykori magyar borvidékek és borászok feltérképezésével, leginkább Erdéllyel, a Felvidékkel vagy a Vajdasággal. Általában hálás téma, és aktuálitása is van, épp most zajlott le a Kárpát-medencei Borászok IV. Találkozója. Nekem viszont hiányérzetem van. Baranyaiként úgy érzem, kissé méltatlanul hallgatnak arról, hogy határainktól nagyjából 20 kilométernyire van egy szép múltú és újra nagy remények előtt álló borvidék, a horvát Baranja. Ékköve a Báni-hegy (Bansko Brdo), amit a rómaiak csak Mons Aureusnak, azaz Aranyhegynek neveztek.
A múlt idő
A Kárpát-medence tán legértékesebb szőlészeti-borászati relikviája ehhez a régióhoz köthető. Előkerült ugyanis a XVIII. sz. végén Bán (Popovac) községben egy ún. Liber Pater (~Bacchus) oltárkő, amin a kivehető szöveg gyakorlatilag egy ókori hagyatéki ügyről szól. Apáról fiúra száll a nagyjából 50 hektárnyi szőlőbirtok, megemlítik benne a termesztett szőlőfajtákat is (ne várjunk ma ismert neveket, bár egyes feltevések szerint a "Vitis Terminis" elnevezés mögött akár a tramini is megbújhat).
De nem kell ennyire messze menni az időben, hogy érdemlegeset tudjunk említeni a környékről: Keleti Károly "Magyarország Szőlészeti Statistikája" (1873-as adatok) című munkáját segítségül hívva egyértelművé válik, hogy az országosan harmadik legtöbb szőlővel rendelkező Baranya megyében is magasnak tekinthető a Báni-hegyet magában rejtő Baranyavári járásban a szőlősgazdák száma és birtokaik mérete. Például Sepse (Kotlina) település határában volt Baranyában az akkori Pécs után a legtöbb szőlő és gazda, szám szerint 986 holdon (~567 ha) 802 birtokos gazdálkodott, ez nagyjából az akkori villányi állapotok háromszorosát tette ki.
Általános tudnivalók
A Báni-hegy szőlői igen alacsonyan teremnek, leginkább 100 és 150 méteres tengerszint feletti magasságban, a "hegy" csúcsa nincs 250 méter. Ennek ellenére igen ritka a tőkék elfagyása, amiből mindjárt az is következik, hogy igen meleg, védett klímájú a vidék. Vastag lösztakaró borít mindent, mindezeknek megfelelően sűrű, gyümölcsös, lágy és tüzes borok készülnek errefelé.
Fehér és vörösbor egyaránt készül, előbbi valamivel nagyobb arányban. A legelterjedtebb fajta az olaszrizling (grasevina), de tért nyertek a világfajták is. Leginkább a sauvignon, a pinot blanc, a szürkebarát, vörösben a kékfrankos, a portugieser, a pinot noir, a cabernet sauvignon a jellemző, de találni még tiszta vérű kadarkaültetvényt is.
Ami most van
Az előzetesen elmondottak után hadd osszam meg személyes élményeimet, érzékeltetendő, miért is foglalkoztat a téma. Először úgy 10 éve jártam arrafelé, Csúzán, Fica Jánoséknál fogadtak minket igen szívélyesen: hagyományos ászokhordós, kellemes ivású, tartalmas borok sorát kóstolhattuk. A magyar vendégek érkezése látszólag ritka, élményszámba menő esemény volt, néhány órás ott-tartózkodásunk végére kis híján megtelt a pince, mindenkinek volt mondanivalója nekünk. Mindezek ellenére nem lehetett nem észrevenni, hogy az épülő Horvátország elhanyagoltabb szegletében járunk: romosodó házak, öreg, foghíjas ültetvények jellemezték inkább a környéket.
Jóval később, 6-7 évre rá vetődtem újból arra, nem is a bor csábítására, hanem a sokat emlegetett és magasztalt Kovács Csárda vonzott. Leginkább halételben erősek, nincs messze a Duna, belátni a konyhába, ahol bográcsban főzik frissen a halászlét. A hely drukkerei szerint ide kell zarándokolni Magyarországról egy istenes halászlé reményében.
De vissza a szőlőhöz. Nem lehetett nem észrevenni, mekkora változásokat hozott az a néhány év. Új telepítések, gondozott ültetvények, amerre a szem ellát. A délutáni napsütés vakítóan csillant meg a rozsdamentes oszlopokon és huzalokon, láthatóan minden négyzetméternek gazdája volt.
Azóta féléves rendszerességgel visszajárok: ahány alkalom, annyi döbbenet, lassan talpalatnyi terület nem marad betelepítetlen, gombamód szaporodnak a borházak. Általános nézet: nyakukon az Unió, amit lehet, be kell telepíteni szőlővel, mert aztán nincs tovább. Mindebben partner az országvezetés.
Bár általánosságban jól felszereltek, modernek a pincék, mintaszerűek az ültetvények, a borok minősége egyelőre változó. Van, aki előrébb jár az arculatformálással, mint a minőség alapkőletételével, némelyik pince viszont igyekszik kihozni a maximumot a terület adta lehetőségekből.
Külön kiemelendő, hogy a helyi óriás, a hercegszőlősi Bellyei gazdaság nem kerékkötője a fejlődésnek, éppen fordítva, felfelé húzza az átlagot profi módon megkomponált, tiszta ízű alapboraival. Azóta megjelentek választékukban a Goldberg névre keresztelt felső kategóriás borok, illetve a szép kései szüretek. Az etalont számomra mégis a vörösmarti Josic pince jelenti, minőségi meg nem alkuvásával, mindenben megmutatkozó maximalizmusával. Sűrű, szinte harapható boraik fogyasztása soha nem jár nehézséggel, sima ízérzetűek, tobzódnak az érett gyümölcsízekben, csúsznak, kényeztetnek.
Ráadásul idéntől már a Kovács Csárda se marad magányos állócsillagnak, Josicék saját pincéjük mellett, három másik pince belső összenyitásából nyertek egy 150 fős vendéglőt, hasonló filozófiával, mint a borászatban. Leginkább helyi ízekre bazíroznak, a halászlét az éttermen belül, tűz fölött, bográcsban készítik. Ottjártunkkor semmilyen étellel nem sikerült mellényúlnunk, helyben sütött kenyereikkel önmagukban is jól ellennék. Akinek ez sem elég csábító, annak Gerstmájer Mihály "harang alatt" sült borjúhúsa megfelelő opció lehet, ennek az élvezetnek sajnos még magam se adóztam, de az említett úr korábban már járt a Kárpát-medencei borászok találkozóján.
A legnagyobb vonzereje a vidéknek nem is csak a fantasztikus borokban és étkekben rejlik. Jellemzően nagyon tudják, hogyan kell jól tartani a vendéget. Én itt legénybúcsúztattam magam, nem egy helyütt ittattak le már istenesen, volt, hogy törött talpú pohárból "kellett" innom egész este (azt nem lehet letenni), nemigen maradt el az ízes, házi koszt sem mellőle. Egyelőre a pénz még nem tudott a vendégszeretet, az egészséges életigenlés elé kerülni, ameddig ez így marad, érdemes legalább egyszer elmenni a túloldali Baranyába.
