A vodkáról rengeteget tudnék írni, de most keveset fogok. Önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, szűkebb szülőhazámban – mármint Kárpátalján – alapjában véve háromféle szeszt lehetett fogyasztani ifjúkoromban, a 80-as évek közepén: direkttermőkből készült házibort, savanyú sört és vodkát. A vodkát kellett volna kedvelnünk a legjobban, hiszen alapjában véve csak színvonalasabb lehetett, mint a másik kettő. Mégsem tartottuk nagyobb becsben, eltűnt a mezőnyben. A vodkaivásnak ugyanis nem volt kultúrája ott, mást ne mondjak, senkinek eszébe sem jutott, hogy mennyivel jobb az ilyesmit behűtve fogyasztani. A rendszerváltás környékén még ocsmányabb lett a helyzet, ihatatlan, büdös, kőolajízű vacakok jelentek meg. A 90-es évek közepén minden megváltozott. Ezerféle vodka bukkant fel, jók-rosszak vegyesen, igaz, a hamisítványokkal kellett vigyázni. Ukrajnában és Oroszországban is sikerült világhódító márkákat építeni, a Nemirofftól a Russzkij Sztandartig. Utóbbi Platinumjából hozott nemrég egy palackkal pétervári emberünk, vámmentesben vette, 12 euróért. A vodkáról érzékszervileg túl sokat képtelenség mondani. Van néhány fontos kritérium: illata legyen tiszta, a nagy korty csússzon simán, melegítsen frissen, üssön kesztyűs kézzel, essen jól utána a harapnivaló, ne fájjon másnap a fej. Maradjunk annyiban: ez a Platinum minden igényt kielégített.