A Pannonhalmi Apátsági Pince is a kedvenceim között található úgyszólván megalakulása óta. De még inkább azóta, hogy piacra került a 2004-es rajnai rizling. Azt gondolom, bár sok finom bor készült ebből a zseniális szőlőből azelőtt is, az igazán fajtajelleges, a könnyedséget karakterességgel kombináló gyöngyszemek sorát az a tétel nyitotta meg. Az apátsági rajnai azóta is biztos választás minden évben, talán csak a 2005-ös volt kivétel, az valamiért nem sikerült annyira. Liptai Zsolt kiváló munkát végez a korszerűen és igényesen felépített pincészetben, a szortiment fehér részét legutóbb a Várban kóstoltam végig, hibát nem találtam, erényeket és szépségeket igen. Gond a vörösekkel sem szokott lenni, a 2006-os Infusio nyújtott igen pozitív élményt legutóbb. Épp egy másik primőrről, Figula Mihály zenitjéről jutott eszembe a minap, hogy a St. Martinus is refenciabor a maga műfajában, 2006 óta jár a kedvemben minden év őszén-telén. Most pedig kibontottam a 2009-est, amely azonban a magas elvárások miatt kisebb csalódást okozott. Halvány szalmasárga, zöldes beütésekkel. Erőteljes illat, elsősorban a bodza és a savanyúcukor környékén, valami kis melegség kellene még. Szájban karcsú és üde, csúszik ügyesen, de megint hiányoznak belőle a színek. Gyorsbor, kevesebb kedvességgel az ideálisnál. A 4 pont persze visszakézből megvan, de a korábbi 5-ösök és 6-osok után felhőtlen örömnek ennyi nem elég. Persze lehet, mégsem ártana pihennie egy-két hónapot.