Itt az ideje, hogy nagyobb mennyiséget fogyasszunk 2009-esekből, az újborkultusz él és virul, ma már csak az nem csinál ilyeneket, aki elvből nem akar, megszámlálhatatlanul sok portugieser, irsai olivér, rozé ömlik a piacra, nem győzzük kóstolni, inni. Többször írtam már, az újvörösökben kevesebb örömet találok, mint a fehérekben, tavalyig ez biztosan így volt, igaz, akkor visszakézből lehengerelt a St. Andrea bozsoléja. Belőle még nem láttam 2009-est, remélem, ami késik, nem múlik. Fehér favoritom évek óta a Pannonhalmi Apátsági Pince St. Martinusa, van belőle egy palackkal a szekrényemben, még vár a sorára. Addig egy másik biztos választásról lesz szó, a Figula Pince zenitjéről. Figuláék, akik életéről és munkásságáról ebben a bejegyzésben olvashatnak bővebben, több primőrrel lépnek piacra ilyentájt – üveg rozéjukat is magunkhoz vettük a minap, kevésbé tetszett –, de a zenit az igazi. Halvány szín, elsöprően gyümölcsös-virágos illat, semmi sem éles, minden kicsit meleg, mégis élénk és üde. Ízben ugyanez, a korty felszíne tökéletesen sima, a zamatok élvezetesek, a maradékcukor határozott, de nem bántóan sok, a savak szépen vibrálnak. A 13-as alkohol kicsit több a kelleténél, de mivel éppen jókedvemben vagyok, ez a bor is megkapja az 5 pontot.