Alkoholista-pályafutásom elején a Szőlőskert Szövetkezet volt az egyik legbiztosabb választás a hipermarket-kategóriában. A rengeteg kistermelő rengeteg hektárjának termését integráló nagyrédei borászat a szegény ember Hilltopja volt, nagyjából hasonló minőséget produkált szerényebb áron. A Mátra Hill sorozat elemei ritkán okoztak csalódást, a Cool Ridge fantázianevű, enyhén barrique-ot chardonnay mindent vitt, a fehér újbor pláne, és a Gróf Nagyrédei sorozat pár száz forintos darabjai elől sem kellett félreugrani. A közben részvénytársasággá alakult Szőlőskert borászatát – amely 2002-ben megkapta az év pincészete díjat –, hosszú éveken át Bárdos Benjámin irányította. Ha minden igaz, a cég az utóbbi időben bajba került – innen nem sok minden derül ki, aki tudja, pontosan mi hogy áll, ne habozzon megosztani mindnyájunkkal –, Bárdos azonban nem tűnt el. Fiával közös farkasmályi családi pincészetét már régebben elindította, alighanem arra koncentrál, boraik egyre több helyen bukkannak fel. Az iskola minden jel szerint nem sokban különbözik attól, ami nagyüzemi méretekben bevállt, a fehérek pl. könnyedek, üdék, technológiailag hibátlanok, ivósak. A 2009-es irsai olivér színe világos, sárgáját zöldes árnyalatok díszítik, illata elsöprően fajtajelleges. A virágok és a szőlős-muskotályos frissesség mellett a kelleténél talán több a parfümösség, de nem emiatt nem éri el az okészintet. Hanem azért, mert bár ízben is finom gyümölcsökkel indul, elégséges savak híján mindezt nem követi szinte semmi vibrálás. Alig kezdődött el, máris véget ér a bor, amelynek teljesítménye így legfeljebb 3 ponttal honorálható. Másképpen: valahol a hetvenpontos tartomány közepén landol a fogyasztás tárgya.