Több mint két év után ismét eljutottam Szentesi József budaörsi pincéjébe, ebből az alkalomból újraindul a Pincék és borászatok alrovat. Éppen ideje, október óta nem volt helyszíni szemle, ez tarthatatlan. Szentesi érdekes szereplője a magyar borvilágnak, úgy is mondhatnánk, kívülről jött, bár másfelől az a helyzet, hogy a konkrét pincét az édesapja vásárolta nagyon régen. Kicsiny kis objektum ez, közel a város zajához – van egy másik, sokkal nagyobb föld alatti világ a fővárosban, a Budafoki úton –, a szőlők pedig az Etyek–budai borvidéken teremnek, Nadap és Pázmánd környékén. Egyes függönyön, hektáronként kevés tőkén, embertelenül drasztikus hozamkorlátozás mellett. Szentesi amúgy tényleg az az ember lehet, akinek némi túlzással még soha nem jutott eszébe, hogy valamit úgy kellene csinálni, ahogy valaki más csinálja. Ez nemcsak a szőlőtermesztési és borkészítési módozatok megválasztásában – semmi fajélesztő, semmi adalékanyag, ezért gyakori a maradékcukor, ami nyilván jól áll az általában élénk savaknak –, a fajták kiválasztásában is tükröződik. A mester annak idején elhatározta, megpróbálja feltámasztani a régit – bizonyos értelemben, ugye –, és telepített vagy húsz fajtát, amelyek egy részéről én pl. tőle hallottam először. Ezek immár termőre fordultak, sorakoznak a borok, egy Szentesi Pince-látogatásnak az a legizgalmasabb eleme, amikor lemegy a nép a föld alá, és száz-, ötven- és tízliteres tételekből kóstol, meg azon agyal, hogy akkor erre vagy arra érdemes-e inkább koncentrálni a jövőben, vagy amarra lenne érdemesebb. Ami tehát az e héten megejtett pincejárás tapasztalatait illeti, úgy gondolom, fehérben a vörös dinkát elfelejteni nem szabad – egészen másmilyen volt amúgy, mint a 2008-as –, vörösben meg sok ősi van, ami képes kivágni a rezet. A már dettó dicsért csókaszőlő biztosan ilyen, de a kék bajor és különösen a laska is kimagaslóan teljesített. Az ismertebb játékosok mezőnyében ezúttal a kékfrankos és a merlot vitte a prímet, a kadarka, amelynek egy korábbi évjárata frenetikusan odatette magát az Alkeszen, strukturálisan lemaradt az egyébként nem meghirdetett versenyben. Szentesi Józsefnek természetesen forgalmi tételei is vannak bőséggel, az A és a B cuvée-t nemrégiben bemutatták itt, nálam is a B nyert. Ám a nagy hatást elsősorban a 2008-as rajnai rizling, illetve a bonyolult összetételű vörös Velence cuvée gyakorolta rám. Úgy sejtem, mindkettő a 7-8 pontos kategóriában játszik – a rizlinget jóval színesebbnek, gazdagabbnak és élettelibbnek véltem, mint a korábban általam is sztárolt 2007-est –, ha egyszer megnézegetem őket szólóban, konkrétabb leszek.