Engem megdöbbentett az az információ, miszerint a nebbiolóból, ebből a rendkívül izgalmas kékszőlőből a 19. század közepéig fehérborokat készítettek, akkor találta ki egy odatévedt francia, hogy rendes áztatással, teljes erjesztéssel és ésszerű érleléssel sűrű-cseres vörösök alkothatók. Ez az iskola aztán sokáig működött, majdnem Angelo Gaja eljöveteléig. Alig egy-két-három évtizeddel ezelőtt többen rájöttek, nem árt, ha egy rendes bornak ízei, zamatai, gyümölcsei is vannak. Megjelentek az új módszerek és az új hordók, van, aki még mindig a nagyobb űrtartalmakra esküszik, mások a barrique-ot sem szégyellik bevetni. Piemont és Barolo csillaga emelkedni kezdett meredeken, az árak az egekbe szöktek, az amerikaiak vásárolni akartak, a legjobb pincék borait szétkapkodták. Ha az lenne a feladat, tegyek különbséget novátorok és tradicionalisták között, összezavarodnék. A helyzet az, hogy a százeurós Barolókban hiába bukkan fel vanília, kávé és csokoládé, laposnak, édesnek, unalmasnak tán még egyet sem éreztem pályafutásom során. Az érthetőség szerintem soha nem megy az összetettség, a kifinomultság, a nagyság rovására. Ezzel együtt megkapó a differencia a mai két címszereplő munkái között. Bruno Giacosa termékei világosabbak, téglásabbak-barnásabbak, illatukban és ízükben közelebb állnak mondjuk a pinot noirokhoz, mint a cabernet-khez. Giorgio Rivetti La Spinettájának nagyborai ezzel szemben már első ránézésre töményebbek, hatásosabbak, elsöprőbbek. Igazságot tenni szerencsére nem kell. Bruno Giacosa Nebbiolo d'Alba 2005-öse halvány, rőtes árnyalatokat mutatott, orrban érett jegyekkel operált, füsttel, bőrösséggel, kevéske gyümölccsel. Tanninos, rejtőzködő bor, amely a pohárban nyílogat okosan, virágos jegyekkel kedveskedik. Lehet szálazgatni, nem kínálja fel magát. 6 pont. A tegnap elemzett Barbarescók után két Luciano Sandrone-tétel következett, rájuk szombatig várni kell, érdemes. A La Spinetta Barolo Campé 2001 utolsó előtti előttiként került sorra, kilencedik életéve ellenére azért, mert a két legutolsótól vártuk a legtöbb izgalmat, fiatalabb koruk ellenére. A Rivetti-borászat, amely Gajához hasonlóan Toscanában is megvetette a lábát, bizonyára a legamerikaibb mind közül. A Barolo esetében ez annyiban nyilvánul meg, hogy a sötét színt meleg illatvilág kíséri, amely kibontakozván persze lehengerlő komplexitást mutat. A leveshúsos-földes komolyságoktól a friss gyümölcsökig végigjátssza a skálát, fiatalnak tűnik öregen is, ám ízeiben szellőzés után kevesebb a kanyar. A 8 pont magától értetődik. A Bruno Giacosa Barolo Falletto 2005 más. Kevésbé sötét és mély, másmilyen karakterű, de komplexitása magától értetődő. Filigránabb, gyümölcsösebb, tanninosabb, szárazabb, és nagyon-nagyon kölyök. Távol Amerikától. Csak sejtés, hogy kell neki húsz év, mire önnön csúcsára ér. 8 pont. Ha unnák a nyolcasokat, előre elárulom: a befejező részben Luciano Sandronénak és Roberto Voerziónak hála feljebb megyünk.