Egyik fontos célom, hogy felhívjam a figyelmet a szerintem arra érdemes magyar borokra. Ehhez pedig szükség van a megfelelő kontextusra. Külföldi borokat tehát nemcsak azért iszom, mert minden színt szeretek, és mert a változatosság gyönyörködtet, hanem azért is, hogy a részt az egészhez mérhessem. Aki rendszeresen figyeli, mit művelek hasábjaimon, észrevehette, sok-sok ország termékeiről írtam már. Nemcsak a nagyokéiról, mint a franciák vagy az olaszok, kevésbé kiemelkedőkről is, a csehektől a görögökön át a grúzokig és tovább. Azt viszont kis túlzással egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elfogyasztott és blogosított külföldiek közül hányat vásároltam Magyarországon. Ennek csak részben az az oka, hogy messze nem minden kapható nálunk, ami érdekes. A másik ok az, hogy hiába telik-múlik az idő rohamosan, némelyek még mindig úgy érzik, idegen boron érdemes gyorsan szakítani hatalmasat. Eredendő optimizmusomból adódóan általában hajlamos vagyok azt hinni, a vadhajtások egykettőre elszáradnak. Ám gyakran kiderül, attól, hogy én átlátok a képzeletbeli szitán, még vannak bőven, akik kontójára lehet huncutkodni. Nemrég mondta valaki, hogy az aktatáskából kóstoltatók, akiktől egy rokonom a 90-es években 5500-ért vette kartonszámra a nemzetközileg 1400 forintos ausztrál chardonnay-t, ma is vígan prosperálnak. Persze tudom, azok sincsenek kevesen, akik korrekt áron importálnak színvonalat, de ez a bejegyzés kivételesen nem róluk szól. Igazából szinte hirtelen felindulásból írok. Két különös dolog történt néhány napon belül. Előbb a Bor és Társa egyik vinotékájában vettem észre a polcon néhány Yellow Tail-bort. Itt az idő, hogy megkóstoljam a mumust, mondtam magamban. De mielőtt a kasszához siettem volna a chardonnay-val, megnéztem az árát. Háromezer fölött volt, vastagon. A wine-searcher.com adataiból úgy tűnik, kb. 300 százalékos a különbség. Még így is csendben maradtam volna, ha az egyik kollégám nem talál egy érdekes honlapot. Amelyről kiderül, megjelentek Magyarországon Francis Ford Coppola filmrendező-borosgazda dolgai. Az alapkategóriás Diamond Series és az eggyel magasabbra pozicionált Director's Cut termékcsaládok némely darabjai legalábbis elérhetők. Előbbieket 8000, utóbbiakat 9000 forint fölé lőtték be nagyjából. Jobb helyeken a Diamond-borok kb. 10, a Director's Cut-tételek 15-20 dollárba kerülnek. Előbbiek esetében a differencia 400 százalékos. Úgy gondolom, ezt tényleg bátran nevezhetjük túlárazásnak. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez a magyar borászat legfontosabb problémája. De a magyar fogyasztó joggal morcos. És miközben egyfelől megadja a tiszteletet az itthoni tisztességeseknek, másfelől Bécsben vásárol és interneten rendel. Hiszen 3-4 palack 7-8 pontos árkülönbözetéből kijön a tank benzin vagy a szállítási költség. Bolondnak is megéri.