Szerda este, Horváth Ráspi József sillerének kortyolgatása közben azon morfondíroztam, kéne írnom egy bejegyzést a kékfrankos hasznosításának optimális módozatairól. Aztán csütörtök reggel kékfrankosos posztot publikált az Alkoholista, amelynek végkicsengése cakkpakk ellenkezik az én következtetéseimmel. Magyarul: míg AM kolléga imádja a fajtát, addig jómagam nem nagyon bírok mit kezdeni vele az utóbbi időben. Úgyhogy olyan a helyzet, mintha folyton vitatkozni szeretnék a nagy testvérrel – a nagy magyar vörösboros minivihar éppcsak lecsengett –, holott nem, ráadásul benyomásaim szerint sokkal több mindenben értünk egyet az alkeszes szerzőkkel, mint amiben muszáj szembemennünk. Mindegy, folytatom. Nem az általános és örökérvényű igazságok rögzítésének a szándéka vezet, amikor rögzítem, a mostanában magamhoz vett kékfrankosok zömében nem találtam az egyensúlyt és a finomságot. Azt tudni véljük, hogy ennek a szőlőnek a bora saját tanninban nem annyira erős, savat ellenben termel ügyesen, minek következtében nem könnyű őt kibalanszírozni. Személyes nyavalyám, hogy a savhangsúlyt a fehérborokban gyakran tolerálom, a vörösökben ellenben soha. Pontosabban: a pinot noir pl. tud olyat, mint a legjobb fehérek – színes, játékos, összetett acidokkal operál –, ám a kékfrankos ritkán bújik ki önbőréből. Így a viszonyunk nagyjából meg is van pecsételve. Meleg évjárat és sűrű anyag kell, hogy barátkozzunk, és szóba kerüljenek a 7 pontos szintek. Kétségtelen: válogatott Weningerek és Ráspik kóstolgatása során volt már közel is a megvilágosodás, majd legutóbb Losonci Bálint 2007-es Geregje tetszett a hazai felhozatalból, de ezek inkább pompázatos kivételek, nem trendformáló fenomének. Az áfonyás-pirítósos (Dagadtos kolléga copyrightja, amennyiben nem tévedek) osztrákok amúgy külön írást érdemelnének, róluk ezért máskor lesz szó. A lényegre térve, rájöttem tehát, hogy a kékfrankost sokkal jobban szeretem rozénak vagy sillernek. Világosra készítve hozza azt az üdeséget, ami jó esetben elég a strukturális nehézségek felszámolásához. Néhány napja számoltam be a paksi sillerverseny két illusztris szereplőjéről, utána többen felhívták a figyelmemet Ráspi új sopronijára, azzal, hogy hozzá hasonlóan izgalmassal aligha randevúztak ez ideig. A palack a Kézműves Borok Házának hála jutott el hozzám. Piros szín, téglavörös árnyalatokkal. Határozottan minerális illat, málnás-epres gyümölcsöknek sincs híján. Kezdetben fülledtséget is felfedezni véltem, vagy érzéki csalódás volt, vagy hamar kiszellőzött. Zamatos frissesség, élet, lendület, a savak persze odateszik magukat, a 13-as alkohol eltűnik az egyéb összetevők között. Lecsengésében is tiszta és energikus. Tipikus Ráspi, legjobb pillanataiban meg-megnézi a 6 pontos magasságot. Ott a helye Karner Gábor 2007-ese vagy Tomolik János remek házasítása mellett.
Ráspi Kékfrankos Siller 2009
2010.06.17. 08:00 AG 2.0
1 komment
Címkék: hatpontos kékfrankos ráspi sopron 2009 siller
 
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
muskotály küvé 2010.06.17. 14:19:40