Még soha nem írtam Bott Frigyes-vörösborról. A fantasztikusan indult felvidéki mester főként fehéreivel nyűgözött le, a juhfarkból készült, vitathatatlanul 8 pontos Vinculum 2007 elsöprő erejét éppúgy megsüvegeltem, mint a dettó hetes rajnai rizling eleganciáját vagy a chardonnay összetettségét. Tudom, ideje lenne inkább a pince 2008-asaival, sőt 2009-eseivel foglalkozni, ám egyelőre nem évjárat-, hanem színváltás következik csupán. Az igazán jó pinot noir készítésével kapcsolatos nehézségekről sokszor értekeztem, nem bonyolódnék bele megint. Maradjunk annyiban, kicsit sem könnyű megtalálni azt az egyensúlyt a pengeélen, amely nélkül képtelenség a minimum hétpontos magasságokba emelkedni. Ezt sajnos Bott Frigyes sem tudta összehozni a címpszereplő tétel esetében. Pedig bontás után még úgy éreztem, meglesz az áttörés. Első szippantásra izgalmasan fűszeres-gyümölcsös-avaros volt, meggyőző komplexitást ígért az illat. Később azonban kicsit elszürkült, veszített rétegzettségéből, és ízei révén sem tudott visszakapaszkodni. Fajtajelleges tisztaságában, málnás-epres karakterében nem találhattam kivetnivalót, ám az a szofisztikált vibrálás, a savaknak az a csodás-ízes játéka, ami egy pinot-nál alapfeltétel a klasszissághoz, csak pillanatokra ütötte fel a fejét. Félreértés ne essék, szép bor ez így is, izmos 6 pont miatt búslakodni nagy butaság lenne.