Elképesztő mennyiségű pocsék és felesleges kötet jelenik meg a borkönyvpiacon, nem véletlen, hogy ritkán foglalkozom ilyesmivel, pedig affinitásom is lenne hozzá. De vannak kivételek, mostanában került a boltokba Jásdi István Szerenád a szőlőben c. írása, 180 oldalon, kemény borítóval, amelyben nemcsak azt meséli el, hogyan lett belőle borosgazda túl az ötvenen – nem kis részben véletlenül –, hanem Csopak és környéke történelmében is elmerül alaposan. Akik esetleg olvasták Indexen publikált jegyzeteit, tudhatják, Jásdi jól bánik a magyar nyelvvel, és szellemileg sem a felszínt szokása karcolgatni, ajánlom tehát a Szerenádot mindenkinek szeretettel, egy jó csopaki áráért hozzáférhető, oda lehet tenni a polcra a többi négy-öt mellé, amelyeket az elmúlt években érdemes volt megvenni. És amely polcon ott kell lennie Hamvas Béla A bor filozófiája c. örökbecsűjének. Régi adósságomat törlesztettem kedves olvasóm, Pápay György biztatására, aki civilben a Szépirodalmi Figyelő főszerkesztője. Sokszor szóba hoztam itt-ott, hogy szerintem teljesen félreértik és -magyarázzák Hamvas alapművét, amely valójában vicces-könnyed örvendezés az életnek, és nem valami szemforgató imakönyv, hogy ünnepélyes pofával kelljen idézgetni folyton. Mondtam azt is, hogy egyszer megírom, miért nekem van igazam. Persze sokáig egy betűig sem jutottam ez ügyben, mígnem a főszerkesztő hirtelen rábeszélt, kész helyzet elé álított, lapzártaidőpontot is kaptam. Nekiültem, jegyzeteltem, körmöltem, lett belőle 20 ezer karakteres esszé. Abban maradtunk, csak akkor közlöm újra itt is, ha a SZIF-en felkerül az internetes világhálóra, úgyhogy ha nem akarnak várni két hónapot forradalmi-lendületes gondolatmenetemre, vásárolják meg az újság 2010/5. számát. Egy pohár szentgyörgyhegyi mellé a betű is jól fog esni, az fix.