Szinte hajszálpontosan egy évvel ezelőtt hoztuk össze a nagyszabású olaszrizlingezést a Szekszárdi Boregyetemen, és idén megint történt valami hasonló, ezúttal Csopakon. Jásdi Istvánnak jutott eszébe, egy asztal mellé kéne ültetni a legjobb magyar olasztermelőket, valamint néhány szakírót és léhűtőt, nézzük meg, mi a helyzet ezen a fronton mostanában. Nem állítható, hogy tökéletes volt a merítés – Bussay László nem tudott jönni, Losonci Bálint és a Somlói Apátsági Pince is hiányzott, és bizonyára készítenek remekeket mások is –, de hogy izgalmas sort sikerült összerakni, az fix. Az volt a koncepció, hogy aki teheti, hozzon egyrészt egy alapkategóriás terméket, másrészt valami kedvencet. Nem tudtam nem lelkesedni az összkép láttán. Mert igaz, hogy a sokféleség, amelyet tapasztalhattunk – ahány ember, annyi módszer, eljárás, koncepció, filozófia stb. –, már-már nemcsak gyönyörködtet, hanem zavarba is ejt, de nincs mese, akkor is szeretek lubickolni az élvezetek tengerében. Ezzel együtt elismerem: a furmintosok krémje ebben a pillanatban talán jobban tudja, mit miért akar csinálni, mely célcsoportokat hogyan óhajtja megszólítani. Magyarra fordítva, az olaszrizling még mindig sokkal inkább szól a borászról, mint a termőhelyről, holott egy ideális világban a somlói somlói, a csopaki csopaki, a badacsonyi badacsonyi kellene legyen elsősorban. Vagy mit tudom én. Tovább után végigszaladok a dolgokon, nem a kóstolás sorrendjében, inkább vidékenként-termelőnként.

Nyári Ödön 2010-es mintája virágos illatokkal kezdte, intenzív savakkal végezte. A decemberben szüretelt, acélosan tiszta 2007-es úgy viselkedett, mint egy majdnem száraz szamorodni, tetszett. A Laposa Pince 2009-es Frisse vibrált jókedvűen, a 2008-as Somlói is azt tette, tekintélyesebben. A lelkesen-rokonszenvesen-fiatalosan iparkodó csopaki Szent Donát Kisrizlingje kicsit likőrös a fa miatt, de finom. Szászi Endre 2009-es szigligetije továbbra is a legjobbak közt van ár-érték vonalon; az immár legendás 2006-os Szentgyörgyhegyi pedig nagyjából méltó régi nagy híréhez – ám épp a híre miatt egy árnyalattal többet vártam tőle. Légli Ottó 2008-as Banyászója többet tud tavaszi önmagánál, a szuper 2007-es meg világosabb, frissebb, frappánsabb most, mint legutóbbi találkozásaink alkalmából; érdekes, a hetes Gesztenyés riesling hasonló mutatvánnyal kedveskedett nemrég. Jásdi István 2009-es csopakijában a visszafogottabb illat után finoman játszanak a savak, a 2008-as Siralomvágó meg nem más, mint a 2008-as Siralomvágó. Később, a vacsora mellé ihattunk a 2009-es hordómintából, még nem tudni, utoléri-e elődjét, vannak esélyei. Ahogyan azt sem, hogy a szintén előkeveredett 2002-es Ranolder zseniális kvalitásait megismételheti-e kilencedik életévében bármi. Figula Mihály 2009-es balatonszőlősijének meleg az illata, hűs az íze, a 2009-es Arácsi a legkomplexebbek egyike volt a sorban, lehengerlően színes savvilággal, a 2007-es Szilénusz nem is bírta tartani vele a lépést.

Ha jól értettem, a pécsi borozósok küldték a 2009-es Grasevinát a dél-baranyai Podrum Beljétől, olyan vibrálóan zamatosnak találtuk, hogy csak na. Egy borral szállt be Jásdi István felvidéki jobbkeze, Molnár Szabolcs, aki ikertestvérével gazdálkodgat mellesleg Kürtön is, 2009-es Máriavölgyije az este egyik orbitális meglepetésének bizonyult, sziporkázó tartalmassága lenyűgözött, vacsora után is visszatértem maradékához, nem tudtam vele betelni. Ha már Felvidék: Bott Frigyes 2009-ese hozta, amit a muzslai gazda dolgai hozni szoktak, és a 2008-as aszú is elegáns a végtelenségig.

A borbarátos Roznik Ferenc a Dénes Hegybirtoktól mutatott két Ság-hegyit, az érett, tiszta ízű 2008-as jobb formában volt, mint az ízes, picit karamelles 2009-es. Takács Hollóvár Lajos 2009-ese szokása szerint minden tekintetben időt kér, palackban, pohárban egyaránt; de nyilván markáns, megfontolt olaszrizling ő már most is. Györgykovács Imre 2008-as őszinte somlóija okosan mutatta be, miért szeretjük ennek a termelőnek a borait több mint 15 éve, az érett és egészséges 2004-es rátett még egy lapáttal. Spiegelberg Stefán hatalmas, széles, áradó, harapható 2008-as somlóija mintha koncentrátum lenne, nem is kedvelte mindenki, én azonban a lelkesek közé tartoztam. A 2003-as alapján úgy tűnt, az ilyesmiből sem tűnik el hipphopp az élet.

Gál Lajos egerszólátija egy az egyben hozta ugyanazt – orrban zártabb, szájban nyíltabb –, amit akkor, amikor ötpontossá minősítettem. A 2008-as Kántor-Tag mély, sűrű és hömpölygős, aligha sajnálnám tőle a hetest, ha elkvaterkázhatnék vele alkonyattól pirkadatig. Lőrincz St. Andrea György frisset nem mutatott, hiszen egy ideje az utolsó cseppig beházasítja olaszait. 2005-ese sem omlott még össze, de amit a 2003-as produkált, az előtt le a kalappal: mély, gyümölcsös, zamatos, dinamikus így nyolcévesen. Rémlik, egy 2005 környéki világgazdaságos olaszkóstolónkat megnyerte ez a bor, ami jó, az jó marad.

Öt legnagyobb kedvencem szerdán, nem sor-, hanem ábécérendben: Figula Arácsi 2009, Jásdi Siralomvágó 2008, Légli Banyászó 2007, Molnár Szabolcs Máriavölgyi 2009, St. Andrea Egerszóláti 2003. És akkor a nagy kérdés a végére: a kedves olvasó szerint kellene az olaszrizlingeseknek szerkeszteniük olyasmi szabályozást, mint mondjuk a wachaui, hogy egy irányba húzva szervezettebben emelhessék magasra az egyik legfontosabb magyar fajta képzeletbeli zászlaját? Vagy mindenki csinálja szabadon, százféleképpen, úgy, ahogy szeretné, és a remélhető sikereknek hála maguktól kirajzolódnak a követni érdemes utak? Hátha alant is érdemes folytatni a beszélgetést, amit Csopakon elkezdtünk. Persze csak ha van hozzá kedvük.