Véletlenül alakultak így a dolgok. Barátainkat látogattuk meg Pusztaszabolcson, és az általam vitt száraz fehér után vendéglátónk egyszer csak elővett két, a spájzban régebb óta pihenő vöröset. Múltkori portugieseres gondolatmenetezésem után egyértelmű volt a választás, azzal persze, hogy ha az ötödik éves Gere Tamás-portugieser túl van már legszebb évein, akkor tovább lépünk. Gere Tamás és fia egyébként mindig is átlag feletti, az idő múlását jól bíró bort készítettek ebből a fajtából és minden másból is – ráadásul a 2006-os évjáratot megint csak nagyra tartották –, úgyhogy meglehetős bizalommal fordultam a palack tartalma felé. Még pár mondat a pincéről: a villányi Gerék közül Tamás és Zsolt pincéje nyilván kevésbé ismert szubkulturálisan napjainkban, mint Attiláé, ám a 90-es évek elején, a kezdetekkor még más volt a helyzet. Gere Tamás együtt-egyszerre indult a menet közben sztárstátusba emelkedett nagyokkal – az ötösből négyen az év bortermelője címet is megkapták, csak ő maradt le erről –, borai ott voltak a legjobb vinotékákban. A fejlődést egy roppant súlyos baleset torpantotta meg, majd a 2000-es évek elején, a következő generáció teljes értékű bekapcsolódásával ismét meglódult a szekér. Azóta halad szépen, ha nem is rohanvást. És akkor vissza a címszereplőhöz. Tükrös mélyrubin szín. Érett, okos illat, gyümölcsökkel, fűszerekkel, istállószag nélkül. Középközeli test, letisztult ízvilág. Minden egyben van benne, arányosan, intelligensen. Sehol semmi savanyú, amivel oly gyakran büntet a portugieser. A tannin integrálódott, a szelíd, mégis határozott savak annyian vannak, amennyi a 12,5-es alkohol mellé kell. Lecsengése száraz, de életteli, öregedésnek nincs nyoma. Most lehet a csúcsán. Volt már ilyen korú könnyű villányi épp ilyen. Ez így nálam 5 pontot ér.