A Walterek nem sírnak – írtam majdnem három évvel ezelőtt, szerették azt a szöveget a kedves olvasók. A pécsváradi Walter Gyula azóta sem került sokkal közelebb a fősodorhoz, talán azért is, mert tényleg nagyobb élmény helyben, ráadásul a társaságában kóstolni a dolgait, mint távol onnan, másmilyen körülmények között. A hétvégén azonban átválogattam a borkészletemet, és ért egy-két meglepetés, felbukkant pár tétel a mélyből, amelyekről azt hittem, régesrég a nyakukra hágtam. Volt köztük két 2006-os Walter is, egy Benyovszky nevezetű házasítás és egy cirfandli. Csak kicsit tartottam attól, mivé fejlődtek a hosszú szekrényes érlelés alatt, ismereteim alapján nem jósoltam volna nekik korai halált. Igazam lett, legalábbis részben. A Benyovszkynak nem használt a nem kimagasló minőségű dugó, az tett hozzá az illatához egy árnyatot, ami nélkül jobban jártunk volna. A cirfandlival ezzel szemben nem tudott mit kezdeni a zárás, esélytelennek bizonyult vele szemben. Korához képest kimondottan világos, fiatalos szín, zöldes reflexeket is mutat még. Oxidációra utaló jeleknek orrban nyoma sincs, mézesség és palackbuké már érzékelhető, gyümölcsössége még koránt sem aszaltas. Szájban nagyjából közepes test, tiszta, egyenes, telt ízek-zamatok, a 14 feletti alkohol melegít, de nem éget, lecsengésében is lendületes. Nem világmegváltó bor, nem is annak készült. Egy egyszerű, ezer alatti fehér, amely lassan ötéves lesz, felért a csúcsra, és még vannak tartalékai. 5 pont.