Rég kerültek előtérbe önéletrajzi elemek, elmesélem gyorsan, röviden, hogy már kora kamaszkoromban nagyon szerettem volna igazán jó whiskyt inni, férfias dolognak tűnt. Sokáig nem sikerült, vagy vodka volt kéznél, vagy házipálinka, kommersz barack is csak sátoros ünnepeken. A 90-es évek elején, évtizedes vágyakozás után összejött, bedobtam az első felest, nagy volt, imádtam. Aztán inkább kevesebb, mint több rendszerességgel került egy-egy palack Ballantines, Johnnie Walker, a legrosszabb esetben Blenders Pride, de amikorra tényleg lett pénzem minőségi alkoholos italokra, átszoktam a borra. Néhány havonta így is kell vennem valami erősebbet – és nem is a nosztalgia kedvéért. Hanem pl. azért, mert a whiskyvel biztosra megyek. Azon morfondírozom aktuálisan, hogy max. 2500 forintért megkapom a félliteres Johnnie Walker Red Labelt, elvan a hűtőben napokig, a 4 pontos okéélményt – jólesik az a finoman tölgyes korty – és a szelíd mámort garantálja, hibázni nem tud. Bor legyen a talpán, ami ennyiszer ad ennyit ennyiért. Nem egyéniség, nincsenek kanyarjai, nem szofisztikált, de van, amikor komplikációk nélkül jó inni. A Diageo Scotland 120 millió üveggel ad el belőle – azaz az összes JW-ből ennyit, de a legtöbbet a Red Labelből –, a mennyiség nem minden, mégis valami. Még inkább kedvelném, ha mondjuk a mezítlábas Ballantineshez hasonlóan fűszeres lenne, és nem cukorkás. Mindenesetre whiskyt csak tisztán, jól behűtve.