Soktermelős-sétálós borbemutatókon jó ideje nem jegyzetelek. Szerintem nincs értelme. Ilyenkor nem célom, hogy fél kortyokból konkrét borokat ítéljek meg, inkább benyomásokat gyűjtök, és mindig kikerekedik valami a végére. A bécsi Welt Wein Festivalon négy évvel ezelőtt jártam először, hatalmas élmény volt, kimagasló, 9 pont környéki és még erősebb borok hosszú sorával. Két éve sem hagytam ki az eseményt, akkor is voltak nagyon-nagyon komoly dolgok. Most csütörtökön sem történt másként, annak ellenére, hogy a felhozatal talán egy árnyalattal kevésbé volt osztályon felüli ahhoz képest, amit az előző alkalmakkor megszokhattam. Persze bőven volt mit kóstolni így is, húsz birtokig meg sem álltunk, kihasználtuk a rendelkezésünkre álló négy óra minden egyes percét. Ami érdekes: közel sem telt meg a ház, békésen elfértünk a Coburg-palotában. Két bejegyzés születik minderről, vasárnap külön lesz majd szó Burgundiáról – az ilyen alkalmakat nem utolsó sorban azért szeretem, mert olyan dolgokba is belepróbálhatok, amikre egyébként nem igazán lenne módom, elsősorban anyagiak miatt. A sokszínűségre hajtottunk, megálltunk németek és osztrákok, elzásziak és szlovénok, dél-afrikaiak és svájciak mellett. És a legtöbb helyen azt állapíthattuk meg, a borok hibátlanok, elegánsak, kifinomultak, egyik-másik még módfelett izgalmas is. A 10 pont közelébe ezúttal nem jutottunk, másfelől viszont érdektelen és unalmas dolgokkal sem találkoztunk. Fehérben talán az elzászi Domaine Weinbach és a Sancerre-ben és Pouilly-ben működő Pascal Jolivet kínálta a legszebb sort, előbbi pinot gris-je végre választ adott a kérdésre, miért tartják olyan sokan fantasztikusnak a szürkebarátot. A Dr Loosennél azt jutott eszünkbe, ennyire ízesek-zamatosak csak a német rizlingek lehetnek, Egon Müllernél meglepetésre a szlovákiai Chateau Bela 2008-as szárazára csodálkoztunk rá. A wachaui Alzinger fiatal smaragdjait keménynek éreztük, a stájer Polz sauvignon blanc-jai közül a 2007-es fenemód bejött. A szlovén Movia 2000-es Veliko Belójának az illatát véltük elsöprőnek, a legszebb fehér címét pedig a graves-i Smith-Haut-Lafitte tétele vívta ki, amely 90 százalékban sauvignon blanc-ból készült, ki nem találtuk volna, ha nem mondják. Vörösökről nehéz beszélni úgy, hogy a pinot noirok máskorra maradnak, úgyhogy most csak annyit, a svájci Thierry Constantin cornalinjének és a dél-tiroli Franz Haas merlot-jának a könnyedsége varázsolt, a burgenlandi Weingut Moricnál kiderült, nem minden kékfrankos savhangsúlyos, majd a Laibachnál azt is megtudtuk, legalább a csúcsborok nem feltétlenül kátrányosak Dél-Afrikában. Bordeaux-hoz zárás előtt jutottunk el, a Cos d'Estournel és a Chateau Palmer sem okozott csalódást, a toplista élére azonban nem ők kerültek, hanem már említett Smith-Haut-Lafitte. Folytatása következik. Nemcsak úgy értve, hogy holnap, de úgy is, hogy a 2012-es festet sem szabad kihagyni. El kell menni az ilyenekre, emberek. Bőven megéri.