Még mindig annál a bizonyos múlt szombatnál tartok, amelyből egy, kettő és három bejegyzés született már, ez itt a negyedik, és még egy ötödiknek is lennie kell előbb-utóbb, ha minden igaz. Sok ilyen estét kívánok mindenkinek, jegyzem meg közbevetőleg. A Bott Pincében két hónappal ezelőtt jártam, megírtam élményeimet, beszereztem néhány bort akkor, egyebek közt ezt a gyermekkorú Csontos furmintot. Tekintettel a tétel viszonylag jelentős – tíz-egynéhány grammnyi – maradékcukrára, a sor fehér részének végére illesztettem be, okosan. Lehet, hogy mégsem eléggé okosan. Én szerettem nagyon, a társaság többi tagja azonban erényeit, finomságát elismerve a kelleténél édesebbnek találta a felvidéki és a német rizlingek után. Ezért a fele megmaradt – olyan nagyon nem szomorkodtam –, amit az imént fogyasztottam el, kiválóan passzolt a magyar–osztrák jégkorongmérkőzéshez, vállvetve gondoskodtak a nívós szórakozásról. Hat nappal a bontás után is gazdag, élénk, barátságos illat, határozott fajtajelleggel, egyszerre meleg és hűs, kedvessége mögött meg-megmutatja karmait a mineralitás. A korty telt, de nem nehézkes, a felszín csiszolt, gondosan iskolázott, a savak szépek, selymesek, ügyesen ellenpontozzák az édességet. Zamatos és vonzó, fenemód jólesik, de minden bája mögött mégis érezni valami nagyszerű zabolátlanságot. Tokaji minden ízében. 7 pont.