A Masszandráról kétszer írtam előző életemben, előbb, amikor megkóstoltam egy aktuálisan piacon lévő cabernet sauvignont és egy Madeirát, utóbb, amikor a pincészet százévesnél is öregebb Livadiáját készültek árverezni Londonban. A Masszandra komoly cég, mondtam akkor. Most magam is meggyőződhettem erről. Egykor párizsi emberünk pétervári emberünkké változott, és nemrég a távolban kapott ajándékba egy 1955-ös fehér fortifiedot, amelyet elhozott közénk ügyesen. Hozzásegítve engem ahhoz, hogy megdöntsem saját öregbor-rekordomat, az eddigi csúcsom az Oremus 1956-os aszúja volt. A Masszandrának kolosszális ősborgyűjteménye van, millió feletti palackszámmal, amelyek egy részét apránként elkezdték piacra tenni, nem éppen olcsón. Hogy ez a konkrét bor mennyibe kerülhetett, sajnos nem tudom. Díszdoboz, tanúsítvány, hologram, vastag, kőkemény viaszréteg, a palack alján üledék. Óvatosan kell vele bánni. 16,9-es alkohol, 96 gramm maradékcukor, a szőlőfajtákról nincs információ a hátcímkén. Mély aranyszín, inkább borostyán. Illata friss, aszalt barack, dió, narancshéj, a szesz is ott figyel. Szájban kimondottan krémes, savai nem értelmezhetők, az alkohol nem telepszik rá. A korty gömbölyű, hosszára sem lehet panasz. Életteli, finom. Nemcsak az első pohár esik jól, a második és a harmadik is. Negyedik nincs, addigra elfogy. Nem vagyok felkészülve arra, hogy egy ilyen bort lepontozzak. Élmény volt, annyi biztos. Már csak az évszám miatt is.