A csütörtöki vylyanos bejegyzésben már említettem, lesz másik is, a rövid bemelegítés után ugyanis ráfordultunk az osztrák termékekre a borozóban. Burgenland második legfontosabb fajtája a zweigelt, mindjárt a kékfrankos után, sok-sok jót készítenek belőle. (Mindazonáltal érdekes kérdés, hova tegyük a pinot noirt, amely meghökkentően nagyszerű teljesítményt bír nyújtani ott, és ennek megfelelően egyre népszerűbb a termelők és a fogyasztók körében egyaránt.) A rendszeresen hivatkozott vakzweigeltezés alkalmából is magunkhoz vettünk kettőt, az egyik spiccközelben volt, a másik nem, de a jobbik sem veszélyeztette Horváth Ráspi József hegemóniáját, a fertőrákosi fiatalember maradt szemünkben a király. Már-már kezdtük azt hinni, nála többet senki nem tudhat ebben a műfajban. A helyzet most egy csapásra megváltozott – de nem kell kapkodni, haladjunk sorjában. A 2009-es csavarzáras Priesinger gyümölcsös-kerek frissessége könnyedén hozta az öt pluszos minőséget, az egyébként kamptali Fred Loimer hasonlója messze lemaradt nyers savaival, fűrészporosságával. Pöckl még mindig kilences classique-ját hibátlanra szerkesztette a borász, megvolt a hatos szint, majd a deutschkreutzi Kirnbauer Girmer 2008 minimum hetesre teljesített. Kicsit újvilágias, minden a helyén, és van benne élet meg finesz is. És ekkor el kellett morfondíroznunk azon, meg akarjuk-e kóstolni a 2006-os Umathum Hallebuehlt – vagy nem. A válasz nem magától értetődő, hiszen kétezer forint feletti összeget kell fizetni egy deciliterért, ez akkor sem kevés, ha az egyik legnagyobb osztrák sztárpincészet kiemelt csúcsboráról van szó. Közben eszünkbe juttatták, hogy a kollégának ez volt a kedvenc vörösbora a tavalyi Mondovinón, úgyhogy azt mondtuk, egyszer élünk, akkor sem eleget – és nem haboztunk tovább. Akkor bontották a palackot, de már az első szippantás után világos volt, hogy mint legtöbbször, most sem hiányzik a dupla dekantálás. A csillogó mélyvörös színt az előzőek zöme is hozta, ilyen komplex, izgalmas és boldogságcsináló illatvilágot azonban hónapok óta semmi sem. Rengeteg gyümölcs, gyönyörű fűszeresség, csipetnyi animalitás, egyszerre hűvös és meleg, egymás után bomlanak ki a rétegei, nem hajlandók abbahagyni. Testben nagy, de nem robusztus, tannin tökéletesebb nem lehet, sava öt alatti, szépsége, finomsága révén mégis elég, hogy tartsa a lépést a tizenhárom és feles alkohollal. Karakterében, összetettségében, színeiben nagyon hasonlított Ráspi 2007-esére, az első kóstoláskor. Mindig mondom, a kontextus, a pillanat heve sokat számít: 9 pont. Tényleg egyszer élünk: nem maradhatott el a repeta.