Azt olvastam a forgalmazó március eleji hírlevelében – linket sajnos nem találok hozzá –, hogy Konyári János és Dániel nem volt elégedett a Jánoshegy korábban telepített kékfrankosának teljesítményével, ezért újragondolták az egészet. Karós művelésmódot alkalmaztak másodjára, az ültetvény 2009-ben hozta első termését, kevés bor is készült ebből, de a jövő igazából később kezdődik. A kísérletezés első eredménye palackonként szűk négyezerbe kerül, de megint azt mondom, amit nemrégiben egy másik termelő terméke kapcsán: ha ilyen az élmény, szívesen beszállok a tanulópénzbe. Mély rubinszín, tán mélyebb is, tükrösen tiszta, áttetsző, szép. Az első illat lenyűgöző. Édeskés-meleg karakter, sok-sok frappáns feketeribizlivel, erdeiekkel, csipetnyi mentával, perfekt hordó fűszerességével. A folytatás sem mindennapi: közép-nagy test, bársonyos tannin, selymes sav, minden lustaság nélkül. Az édes jelleg játszik tovább, mégsem viszi túlzásba, a lecsengés frissessége helyrebillent mindent. Gejl butaság gyanúja sem merül fel, noha minden cseppje fogyasztóbarát, annyira jó inni, hogy az már-már túlzás. Két okból kénytelen beérni 7 ponttal, pannon klasszis minősítéssel. Az egyik, hogy szűztermés, a másik, hogy alig másfél éves, és készen van. De maradjunk annyiban: Konyáriék legjobban sikerült vöröseinek egyikét tisztelhetjük benne. Top 20-várományos.