A jó bor arra való, hogy megigyuk. Ezt mindenki tudja, egészen addig, amíg teljesen el nem merül ebben a különös és izgalmas világban. Akkor megváltozik az álláspontja, azt kezdi hinni, nem inni kell, hanem kóstolni. A kóstolásnak veszélyei vannak. Elsősorban is: aki kóstol, nem a borok erényeit kezdi kutatni, hanem a hibáit. Pocskondiázni kevésbé kockázatos, mint dicsérni. Pláne vakon. Ha egy jó borra azt mondod, nem jó, simán vissza lehet jönni belőle, azzal, hogy vagy a bor nem volt formában, vagy te, meg kell kóstolni még egyszer. Akkor már biztosan rendben lesz. De ha a középszerűt magasztalod fel, magadból csinálsz hülyét. Vannak esetek. Nemcsak Angela Muir lőtt mellé a történelemben. Voltam eccer egy híres eseményen, a jelen lévő termelők minden bornak 89–91 pontot adtak, noha nagyobbak voltak a különbségek. Aki viszont nem kóstol, hanem iszik, a jót keresi mindenben, mert rosszat inni minek. Brutális különbség.
Önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, amikor elkezdtem rendszeresen inni a 90-es évek közepén – úgy értem, színvonalas borokat, mert az alkoholos italokat korábban sem vetettem meg –, akkor még úgy szerveződtek a dolgok, hogy a résztvevők megjelentek különböző palackokkal, ezeket sorba raktuk szín és évjárat szerint, a fenekére néztünk valamennyinek, és éjfél után elmentünk az éjjel-nappaliba ráadásért. Az egyik borra azt mondtuk, ízlik, a másikra azt, nem ízlik. Kettes számrendszerben dolgoztunk. De módszereink csakhamar kifinomultabbak lettek, átvettük a Borkalauztól az ötcsillagos szisztémát, bevezettük a tematikát. Eleinte borvidékeket kóstoltunk, később fajtákat.
A tematikabevezetés komoly folyományaként mindig több bor került az asztalra, mint amennyit meg bírtunk inni. Nem volt szívünk kivenni a sorból azokat a tételeket, amelyek megérdemelték, hogy bent maradjanak. Így egyrészt minden egyes alkalommal berúgtunk, másrészt akadtak üvegek bőséggel, amelyek nem ürültek ki. Ekkor szembesültem a maga teljességében a másnapos bor problémájával. Amely általában megközelítőleg sem volt olyan színes és élvezetes, mint egy-kép nappal előtte.
Különféle megoldásokkal próbálkoztam a minőség megóvása érdekében – vákuumdugókból is vettem négyet –, nem sok sikerrel. Némely borok nem veszítettek semmit, más borok elveszítettek mindent, utóbbiak voltak többen. Akárhogy is, a legjavát mindig is igyekeztem, igyekeztünk a magunkévá tenni a bontás napján. Különösen azután, hogy egy 25 éves Bruno Giacosa Barolót tönkretettem az elhamarkodott dekantálással.
Itt jegyzem meg, bőven voltak borok a praxisomban, amelyek minden kételyemre rácáfoltak. Kedvenc történetem: a somlói Györgykovács Imrénél jártam, három-négy éve, egy szál egyedül, végigkóstoltuk a szortimentet, egy-két kortyot használtunk el palackonként. Zárásképp azt mondta a termelő, vigyem magammal mindet. Hazakerült bontott, tessék-lássék visszadugózott olaszrizling, furmint, hárslevelű, de úgy adódott, hogy hetekig nem tudtam a nyakukra hágni. Álltak szegények a konyhában, szobahőmérsékleten, kitéve párának, szagoknak, ártalmaknak. Mígnem elővettem az egyiket, úgy, ahogy kornyadozott ott, be sem hűtöttem. Majd a másikat, a harmadikat, a többit. Hibátlan volt valamennyi.
Ebből azonban soha nem csináltam rendszert. Nem dugóztam ki bort egyik nap, hogy kiteljesedjen másnapra. Ma sem vélekedek erről máshogyan. Ha zártnak sejlik a palackból töltött nagyvörös, legfeljebb áttöltöm, de soha nem jó előre. Egy okosan szervezett este öt-hat órája alatt van ideje kibontakozni. Meg hát olyan csodabor biztosan nincsen, amely unalmas, érdektelen löttyből nemesedik világverővé 24, 48 vagy 72 óra alatt. Nem kizárt, hogy néha veszítek ezzel, de biztos vagyok benne, hogy többször nyerek.
A számtan egyszerű. Az én tapasztalatom: 10 másnapos borból 1 ad többet, 3 ugyanannyit, 6 kevesebbet.
A jó bor arra való, hogy megigyuk. Haladéktalanul. Ezzel a fogyasztó tisztában van. Fogyasztó vagyok magam is. Épp ez az, amiért egy ideje nem izgat, hogy ami ma ízlett, mit mutat másnap. Nem halasztom holnapra, ahogyan az sem fontos, egy vagy két év múlva mire vergődik a termék. Ezzel együtt nemegyszer megtörténik – hiába kívánok halált a tematikára, utasítom el a vakkóstolást –, hogy marad az üvegekben. Ha az, ami maradt, töretlen lendülettel igyekszik a kedvemben járni, az ajándék. Bónusz. Ha kevesebbre képes, nem számít.
A bornak most kell jólesnie. És jól is esik.