Azóta is eltelt vagy tíz év, hogy Légli Ottó először tette barrique hordóba a sauvignon blanc-t. Kezdetben nem nagyon tudtam értelmezni azt a bort. A könnyed, bodzás sauvignonokhoz voltam szokva, a Hilltop 1997-es sopronija volt számomra az etalon. Hiába éreztem, hogy van anyag a Légliben is, a fa durván a dinamizmus rovására ment. Aztán telt-múlt az idő, megismertem a fajtát a legjobb formájában – nem Új-Zéland, hanem Sancerre és Pouilly nyitotta fel a szememet –, és a dél-balatoni mester módszerei is finomodtak. A 2007-es János-hegyin például már egyáltalán nem érezni a fát, szinte azt sem tudtam megállapítani, kapott-e hordós érlelést egyáltalán. Amúgy kapott. Mélyülő aranyszín, már a látvány érett bort ígér. Az illat visszaigazolja mindezt: mézes-minerális, meleg és édes, egykori frissessége a múlté. Elsőre szájban sem tűnik gazdagnak és lendületesnek, egyben van, a palackbuké mindent visz. Ám ahogy szellőzik és melegszik, úgy lesz egyre színesebb. Savai kisimulnak, zamatai kibomlanak, vibrálni, játszadozni kezd, rétegzettebbé válik, búcsújában a gyümölcsök veszik át a vezető szerepet. Nem kérdés, hogy megérdemli a 6 pontot. Miáltal egyszersmind rögzíthető: a 2007-es Légli-prémiumborok mindegyike ott van-volt a spiccen, a Banyászótól a Gesztenyésen és a Landordon át a János-hegyi sauvignon blanc-ig. Jönnek lassan a 2008-asok, igen magasan van a léc.