Megérkeztünk a mátrai túra harmadik, egyszersmind utolsó fejezetéhez. Az elsőben Szecskő Tamás nagyszerű sorát méltattam, a másodikban Karner Gábor tételeinek jövőjére vonatkozó következtetéseket iparkodtam levonni, a harmadikban Losonci Bálint dűlőinek teljesítményéről lesz szó. Losonci borújságíróból lett főállású termelő, és máris sokra vitte. Akkor is így van ez, ha a szakma és a közönség elismerését egyelőre korántsem tetézi tökéletes anyagi biztonság. Igaz, annak a műfajnak, amelyben ő próbálkozik, nem folyománya az azonnali jólét. Losonci Bálint két hektáron gazdálkodik Gyöngyöspatán és környékén, munkásságának hála máris rengetegen ismerik az Úrráteszi és a Gereg dűlőneveket. Mindezt alig néhány száz palackos tételekkel érte el a termelő. Az első, 2004-es Úrráteszi olaszrizling sikere óta alig fél évtized múlt el, a fejlődés rohamos, a borok egyre jobbak. Számomra a 2008-as Úrráteszi olaszrizling hozta el a megvilágosodást, de a 2007-es Gereg kékfrankos is megmutatta, északon sem lehetetlen izmos és fajsúlyos vörösborokat készíteni. Az egyébként érdekes kérdés, hogy a fehérekre vagy a vörösökre kell-e helyezni a hangsúlyt a Mátrában. Szecskő Tamásnál egyértelműen előbbiek tűntek izgalmasabbaknak és kifinomultabbnak, Karner Gábor ezzel szemben a kékfrankosokra koncentrál kiemelten. Losonci Bálintnál egyik és másik is szerephez jut. Ahogyan a Szecskő-borokban, a fehér Losonci-hordóminták zömében is van maradékcukor, egyikben sem több a kelleténél. Az ilyesmi a természetes módszerek alkalmazásával jár, nincs fajélesztő, nincs melegítés, nincs rásegítés, ha az erjedés megáll, hát megálll, ott és akkor, amikor jólesik neki. Azt mondják, mostanában nem vevő erre a közönség, amire én azt válaszolom, ez mindaddig nem fontos, amíg a Losonci-borokat például elviszik. Nem a kategória számít, hanem a harmónia, amiben ebben a pincében nincs hiány, legyen szó a felvásárolt szőlőből készült alapolaszról vagy a radikális hozamkorlátozás és lankadatlan odafigyelés mellett gondozott Úrrátesziről – meg az összes többiről, ami a kettő között található. Pont az egyetlen tényleg száraz fehér, a cserszegi fűszeres billent meg, soknak éreztem benne a 15 feletti alkoholt. A vörösborokat kevésbé találtam átütőnek. Két évjáratot is kóstoltunk, a 2008-asok savasabbak, keskenyebbek voltak, mint a 2009-esek, ám utóbbiak sem érték el a 2007-esek szintjét – a két és fél éves Nyitnikék, amit a végén bontott a borász, odacsapott nekik rendesen. Érett bort versenyeztetni alakulgató mintákkal persze nem fair, úgyhogy tartózkodnék az ítélkezéstől. Ami fix: a fehéreket izgatottabban várom, mint a kékfrankosokat, de hogy utóbbiak is megkapják majd az esélyt, az nem kérdés. Losonci Bálintnak néhány éven belül rajnai rizlingje is lesz – átolt és telepít –, kíváncsi vagyok, ebből mi sülhet ki. Ha a nála és Szecskőnél is rajongott savak játékosságára, vibrálására, finomságára gondolok, szépet sejtek.