Rengeteg bor elfogyott azóta, hogy 2006 januárjában megírtam a Bevezetés a pinot noirba c. szöveget. Olyan állításokat tettem akkor, amelyek nem állták ki az idő próbáját. Pontosabban már akkor sem stimmeltek, ám ezt nem tudtam. Ahhoz, hogy tévedéseim lelepleződjenek – mármint magam előtt –, mindenekelőtt jobban meg kellett ismernem Burgundiát. Pontosabban, azt a Burgundiát, amellyel a sarki közértben sehogy sem találkozhatunk, és amelyért akkora pénzeket kell fizetni, amelyekkel nem rendelkezem, sőt legjobb barátaim sem tudnak kisegíteni. Burgundi csúcsborokat nem vesz az ember a vasárnapi ebédhez, hacsak nem milliomos. A világ legjobb borvidékének termékei – mi úgy tudjuk, Tokaj mellett az – arra valók, hogy nagyszabású rendezvényeken kapaszkodjon beléjük, aki teheti. A meghatározó és mindent megváltoztató élményt a négy évvel ezelőtti Welt Wein Festivalnak köszönhetem, a Comte de Vogüé után legszívesebben visszamenőleg átírtam volna a fent linkelt szöveget. Mást ne mondjak, kiderült például, hogy a pinot noir mégsem olyan, mintha fehér lenne. Eleganciájában, kifinomultságában igen, de bizony nagyon is lehet tanninja és színe is. Azóta másképp nézek a magyar pinot-kra, de másképpen reagálok a szép vörösbor, de nem pinot típusú megközelítésekre is. Azóta nem epret-málnát és virágosságot keresek a fajta boraiban, hanem struktúrát, tartást, gazdagságot. Itthon ritkán találom meg ezeket. A vöröseknél maradva azt sejtem, cabernet-kből, merlot-ból, talán syrah-ból is elkészültek a hazai referenciaborok, pinot-vonalon azonban az út elején, az első lépéseknél járunk. A csütörtöki bécsi kirándulás előtt, a tervezgetés szakaszában egyvalami abszolút fix volt: nem hagyhatunk ki egyetlen burgundi birtokot sem, oda kell mennünk a Daniel Rion & Fils-hez, az Henri Boillot-hoz, David Duband-hoz, a Bonneau du Martray-hoz és a Meo–Camuzet-hoz sorban. Megtettük. 7 pont alatti borral nem találkoztunk, talán az egyik Henri Boillot-ban éreztünk bizonytalanságot. A legjava pedig bár nem okozott a 2006-oshoz hasonló kulturális sokkot, az élvezetgyűjtésen túl a még mindig felszínes tudás elmélyítésében is sokat segített. Érdekes amúgy, hogy a pincék mind 2007-eseket és 2008-asokat hoztak, korosabb borokat nem kínáltak, felteszem, nincs nekik belőlük rég. Hogy kinek a mije volt a leghatásosabb, nehéz megmondani. A Bonneau du Martray Corton Charlemagne-ához – ennek korábbi évjárata csúnyán leszerepelt balsikerű burgundizásunk alkalmából – és Cortonjához azért visszatértünk a végén. A kérdésre, ami jobb helyeken rendre felmerül – miszerint Bourgogne vagy Bordeaux –, az én válaszom rég megvan, Bécs után sem kellett újragondolnom. Nyilván azzal a kiegészítéssel, hogy az igen a világ minden fontos vidékének kijár, nincs vagy-vagy, ések vannak. A burgundiboltban ezután sem leszek törzsvásárló, olyan vastag pénztárca jutott, amilyen. Mindazonáltal az alkalmakat muszáj megragadni. Mindig, amikor lehet.